A gofri, mint évszázados utcai étel története
A gofri nem csupán egy modern találmány, hanem az étkezési kultúránk dicső múltjának része, melynek gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza. Az ókori rómaiak és görögök is sütöttek hasonló tésztákat, bár az említett édességek még inkább kekszfélék voltak, mintsem a ma ismert gofri. Az igazi gofri története valóban a középkorban kezdődik, a mostani Belgium területén, ahol a moule à oublies, vagyis az ostyavasak megjelenésével kezdődött el a gofrik kultúrájának fejlődése.
A 9. és 10. század fordulóján a sütővasak különleges minták formálására voltak képesek, melyekre bibliai jeleneteket vagy Jézus keresztre feszítésének képeit vésték. A nyers tésztát a forró vasak közé helyezték, és tűzben sültek meg az első ostyák. Ezek a korai édességek általában lisztből és vízből készültek, és csak később kezdték el ízesíteni őket narancsvirágvízzel vagy mézzel. Az ostyavastípusok között voltak szögletes és kerek alakúak is, és ahogy a sütés technikája terjedt Északnyugat-Európában, a 13. századra ostyasütő céhek alakultak.
A Le Ménagier de Paris című 14. századi útmutatóban találkozhatunk a legelső írásos leírással, amely feleségeteknek írt hasznos tanácsok mellett egy ostyareceptet is tartalmazott. E recept szerint tojásra, lisztre és borra volt szükség, de az ízesítettség foka eltért a mai édes gofriktól – sőt, néhány változata sajt hozzáadását is javasolta. A gofri igazi arculata azonban a 15. századi rácsos mintázattal kialakított sütőformák megjelenésével alakult ki, amelyek a 16. századra már a festmények világában is megjelentek.
A 16. századi holland receptben kenyérmorzsát kevernek tojással, vízzel és borral, fűszerekkel, mint például gyömbér és fahéj, valamint cukorral. A kelt gofrik kora a 16-17. századra datálható, mikor a sütők mélyebb szerkezetűvé váltak, hogy a tészta sülés közben megduzzadhasson. Az idő múlásával I. Ferenc, a francia király is tiszta ezüstből készült sütővel dicsekedett, míg a gofrikészítők között annyira megnőtt a verseny, hogy törvényeket hoztak az elkerülhetetlen konfliktusok minimalizálása érdekében.
A gofrik hamarosan népszerűek lettek Németországban is, ahol a receptjeik bonyolultabbá váltak, egyre több cukorral és egyéb kiegészítőkkel, például reszelt csokoládéval gazdagodtak. A 18. századra a hírnevük már világszerte elterjedt, így a gofri mármintája megtalálható volt a német, holland, belga és svéd konyhákban is. Az angol nyelvbe is bekerült a ‘waffle’ kifejezés, amely a francia ‘gaufre’ szóból származik, és méhsejtet vagy lépet jelent. E korszakban alakult ki a liège-i gofri, mely vajas kelt tésztából készül, sok nagy szemű cukorral fűszerezve.
A mai gofrik sokszínűsége lenyűgöző: vékony és ropogós, vastag és puha, fagylalttal, tejszínhabbal vagy pudinggal tálalt, friss gyümölcsökkel díszített változatai mind elérhetők. Két fő típus, a kelt és a sütőporos tészta különleges élményeket kínál, mindenki ízlésének megfelelően. A gofri népszerűsége nemcsak a múltra, hanem a jelenre is kiterjed, hisz a 19. században már a pesti Duna-parton is árusították, ahol a holland ostyaárusok körül sok ember gyűlt össze.
A gofri napjainkban már nem csupán utcai étel, hanem egy sok helyen otthon is készített desszert, különösen a gofrisütők elterjedése révén. Az egészséges ételek irányzata is új dimenziót adott a gofrik világának, hiszen már ételmaradékok, zöldségek, és különleges hozzávalók formájában is megjelenik. Ázsiában is egyre népszerűbbek lettek, Japánban halacska formájú taijakiként, míg Koreában a buborék gofri vált turistamágnes termékké.
Ha valaki kedvet kapott a gofri sütéshez, három módszert is javasolhatunk: az amerikai stílusú puha gofri receptjét, egy egészséges zabgofrit, vagy a klasszikus kelt gofit, amelyek garantáltan sikerélményt nyújtanak a konyhában.
