Krasznahorkai László: A kudarcok művészete
Krasznahorkai László a New Yorker számára adott interjúban mélyen belemerült saját írói világába, amelyet kudarcaival való szembenézés határoz meg. Az Athéni Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon elhangzott beszélgetésének írott változatában a Nobel-díjas író híres hosszú mondatairól, Tarr Bélával közös alkotásáról, valamint a szépségtől való elidegenedésünkről beszél.
„Minden könyvemet kudarcnak tartom” – mondta Krasznahorkai, és kifejtette, hogy ha nem így lenne, az első könyve után feladta volna az írást. Számára a regényei szereplői megszemélyesítik saját kudarcaikat, lehetőséget adva ezzel arra, hogy mások szenvedjenek helyette. „Én már nem akarok szenvedni” – tette hozzá.
Az író arról is beszélt, hogy mondatai egyre inkább a beszélt nyelvhez közelítenek, és hogy az írás sebessége meghatározza a próza jellegét. Krasznahorkai hangsúlyozta, hogy azokat a mondatokat, amelyeket műveibe szán, először fejben csiszolja, majd a papíron a ritmus és dallam hibáit javítja ki. „Nem volt jó velem együtt élni, mert soha nem tudtam másra koncentrálni” – fogalmazott, utalva saját írói folyamatára.
Szóba került, hogy nem szokta utólag olvasni saját műveit, azonban Tarr Béla filmjeihez szükséges elolvasnia azokat, ami számára rendkívül nehézséget okoz. „Rendkívül féltem, hogy hibát találok” – mondta, majd hozzátette, hogy ezek a hibák nem csupán apró problémák, hanem az egész művet tönkretehetik. „Az életem egy kísérlet a jóvátételre” – zárta gondolatait a költő.
Az interjú során Krasznahorkai rávilágított arra is, hogy a szépség iránti megszállottság milyen árat követel a barbárság világában, amelyben élünk. A modern világban a szépség és a tökéletesség iránti vágy elérhetetlennek tűnik. „A mai ember az élvezetet keresi” – figyelmeztetett, hangsúlyozva, hogy egyre kevesebben értékelik az Akropolisz vagy Michelangelo munkáinak szépségét. Szerinte most egy új korszak hajnalán állunk, ahol a fiatal generációk számára már nem önérdekük, hogy a múlt remekeit sirassák.
„A fiatalnak, aki nem lázad, nincs szíve, de nevetséges egy lázadó öreg” – mondta, ezzel kifejezve, hogy a fiataloknak joguk van saját jövőjüket meghatározni anélkül, hogy a múlt dicsőségén merengenének.
Krasznahorkai színekben gazdagon beszélt angyalokról, gyerekkoráról, és arról, hogy a bátyja hogyan tanította meg neki, hogy más szemszögből nézze a világot. Emellett a technológia és civilizáció ellentmondásos mivoltára is kitért, amelyet zsenialitásának tart, de ugyanakkor veszélyesnek is érzi, hiszen azt az ember teremtette.
A beszélgetés során számos más téma is szóba került, például Kafka szerelmi élete, magyar zeneszerzők, japán templomok és New England-i szivarüzletek, amik mind hozzájárultak Krasznahorkai sokrétű gondolatvilágához.
