Világhírű olasz karmester vezényelt győzelmi koncertet az isonzói fronton
1917. augusztus 23-án ért véget az első világháború tizenegyedik isonzói csatája. Az olasz csapatok ellenőrzésük alá vonták a Karszt-fennsík Isonzó folyótól nyugatra eső részét. A hatodik isonzói csata, Görz elfoglalása után ez volt az olasz hadsereg következő említésre érdemes győzelme, noha csekély eredménynek számított két év rettenetes küzdelme után, százezrek haláláért és megnyomorodásáért cserébe. Az eredeti tervek szerint az olaszoknak már régen a cári csapatokkal kellett volna találkozniuk a magyar Alföldön. Ezzel szemben a túlnyomó többségében magyar katonákból álló ezredek és zászlóaljak makacsul ellenálltak a Doberdó kőtengerében, sokszor védhetetlen vonalakban.
Az első világháború minden szempontból újat hozott a korábbi háborúkhoz képest. Elsősorban tömegháború volt: 1917-re már szinte minden hadra fogható európai férfi egyenruhában szolgált, a családok pedig otthon maradtak, így a sajtó és a propaganda soha nem látott jelentőségre tett szert. Olaszország csak szűk egy évvel a háború kezdete után lépett harcba, a társadalom pedig megosztott volt: „beavatkozókra” és „semlegesekre” szakadt. A parlamentben többségben voltak azok, akik a semlegességet tartották volna fenn, ám 1915-re, amikor az ország az antant mellett kötelezte el magát, a közvéleményt is sikerült némileg áthangolni. Két évvel később minden katonai sikernek hatalmas publicitást kellett kapnia.
Az olasz művészvilág is megosztott volt. Giacomo Puccini elsősorban pacifizmusa miatt a semlegesség híve volt, míg kora leghírhedtebb karmestere, Arturo Toscanini lángoló szívű nacionalista. Toscanini nem vérgőzös harcos volt, hanem büszke olasz, aki hitt abban, hogy Olaszország nem kapja meg az őt megillető babérokat Európában. Országa hadba lépésekor azonnal hazautazott New Yorkból, a Metropolitanből. A fegyverforgatáshoz már öreg volt, de jótékonysági hangversenyeken vezényelt, és a front mögött pihenő katonákat látogatta. Felesége és lánya a Vöröskeresztben dolgozott, hadköteles korú fia, Walter pedig a tüzérekkel éppen az Isonzónál harcolt.
1917. augusztus végén Toscaninit jótékonysági frontlátogatásra hívta két zenekedvelő tábornok, Antonino Cascino és Maurizio Ferrante Gonzaga. A Monte Santo 618 méter magas dombjának elfoglalása szimbolikus jelentőséggel bírt az olaszok számára: a Görz városát három oldalról körbevevő „szent hegyek” birtoklása két év háború mániájává vált mindkét oldalon. Augusztus 26-án, miután a zenekar kézben cipelte fel hangszereit a hegy első vonalainak közelébe, este tíz órakor Toscanini egyórás koncertet vezényelt. A pontos műsor nem ismert, marsokat és nemzeti himnuszokat játszottak. A zenekarban játszó Pietro Toschi szerint a karnagy minden szám után elüvöltötte: „Viva l’Italia!!!”
Az osztrák–magyar oldalon jól hallották a koncertet, amelyet néhány vakon leadott gránátlövés zavart meg. Személyi sérülés nem történt, a nagydob kapott srapneltalálatot és szakadt be. Négy nap és négy éjjel maradt a maestro és zenekara a Monte Santo közelében, de Toscanini ezután sem hagyta ott a frontot. Szeptemberben Luigi Cappello tábornok magához hívatta, és egy felvonuló bersaglieri zászlóalj háttérrel személyesen tüntette ki a Katonai Érdemérem ezüst fokozatával és két puszival. Beszámolók szerint Toscanini könnyekig meghatódott.
Zenekarával rendszeresen adott koncerteket a vonalak mögött, operák nyitányait és népszerű részleteit előadva pihenő és sebesült katonáknak, gyakran mezőkön vagy lebombázott falvak romjai között. Egészen a tizenkettedik, azaz utolsó isonzói csatáig maradt a háborús frontszakaszon. 1917. október végén–november elején az osztrák–magyar csapatok német segítséggel áttörték a frontot, teljesen szétzilálva az olasz II. hadsereget, és a háború jóval nyugatabbra, a Piave folyó mentén folytatódott. Toscaninit legbelül izzó szenvedélye tette karmesteróriássá, ahogy hazafivá is: mint a zenében, úgy az életben is mindig hű maradt elveihez.
