A Homokhátságot nem úgy lehet megmenteni, hogy teleültetik fával
A száradó Homokhátság megmentésében nem a nagy kiterjedésű erdősítés jelenthet megoldást egy magyar kutatás szerint, hanem az erdők, cserjések és gyepek természetes mozaikja. A Kiskunságban még a természetvédelmi területeken járva is egyre gyakrabban lehet olyan területeket látni, ahol egyáltalán nem látszik élő növényzet, vagy csak néhány idegenhonos inváziós faj dacol az aszállyal.
Egy korábbi kutatás, amelynek Gyalus Adrienn volt a vezető szerzője, arra mutatott rá, hogy a fásszárú növényzet nemcsak közvetlenül a fák és cserjék alatt, hanem kissé távolabb is segítheti a gyep fűfajainak túlélését. Ha egy adott gyepterület közelében több a fásszárú növény, akkor az aszály jelentősen kisebb pusztítást végez a füvek körében. Egy fákkal és bokrokkal tarkított tájban a gyep ellenállóképessége lényegesen nagyobb a szélsőségesen száraz időszakokkal szemben, mint egy fátlan és cserjétlen vidéken.
Egyáltalán nem mindegy viszont, hogy mennyi fa van. Több kutatási eredmény is arról számol be, hogy a kiskunsági fásításoknak pusztító ökológiai következményeik is lehetnek. A fák jóval többet párologtatnak, mint a lágyszárú növények, ezért bár a fák alatt a felső talajréteg nedvességtartalma kedvező, a mélyben a talaj olyan száraz lehet, hogy az ökológusok már felszín alatti sivatagok kialakulásáról beszélnek. A faültetvényeknek ráadásul általában igen kicsi a biodiverzitásuk és egyszerű a szerkezetük.
A Kiskunság természetes növényzete erdők és gyepek finom léptékű mozaikja. Cserjékkel tarkított facsoportok alakítanak ki eszményi tájat a köztük elhelyezkedő fátlan részekkel. A zárt faültetvények erőltetését érdemes kerülni, az idegenhonos fajok – különösképpen az akác és a fenyők – telepítését pedig mihamarabb be kellene szüntetni. Ahol a már meglévő faültetvények a természetes folyamatok következtében fokozatosan felnyílnak, kiritkulnak, ott lehetőséget kell adni a mozaikos erdő-gyep mintázat újbóli kialakulására.
Ahol viszont szép gyepek díszlenek, de a fásszárúakat a tájhasználat, például a túllegeltetés visszaszorította, ott érdemes aktívan is segíteni kisebb erdőfoltok kialakulását. Őshonos cserjék telepítésével olyan helyek hozhatók létre, ahol a fák magoncai bizonyos fokú védettséget élveznek a legelő állatoktól és az időjárási szélsőségektől addig, amíg megerősödnek.
Ahol a többé-kevésbé eredeti erdőspuszta fákból, cserjékből és lágyszárúakból álló változatos mozaikja természetközeli állapotában máig fennmaradt, ott mindent meg kell tenni a megőrzése érdekében.
