Egy színészházaspár őszinte vallomásai
Sodró Eliza, a Radnóti Színház neves színésze és Rusznák András, a Loupe formáció elismert tagja Veiszer Alinda műsorában tárulkoztak fel. A beszélgetés során a művészeti pályájuk kihívásairól, elveikről és a színház világáról alkotott nézeteikről meséltek. Rusznák elmondta, hogy hatévente vált, új kihívásokat keresve, míg Sodró inkább egy olyan műhelyre vágyott mindig, ahol az alkotás és a játék szabadságát megélheti, távol a karrier hajszolásától.
A váltások ára és ajándéka
Rusznák András arról beszélt, hogy amikor először nem vették fel a főiskolára, úgy érezte, összetört a világ körülötte. „Azt gondoltam, én tudom, ki vagyok, ők ezt nem látják? Úgy döntöttem, csak magamnak fogok hinni” – mondta. Az önreflexió lett az eszköze, naplót vezetett, verseket írt, és ezek segítették abban, hogy megértse önmagát és túllépjen a csalódásokon. A Loupe társulat meghívásának köszönhetően végül olyan térbe került, ami közelebb hozza a művészetet a társadalmi problémákhoz. Az előadások utáni közönségtalálkozók fontos szerepet játszanak számára, hiszen a visszacsatolások új perspektívát adnak.
Színházi munka és a trauma feldolgozásának folyamata
A Loupe társulatban Sodró és Rusznák egy mélyen megindító történetet játszanak el, ahol egy házaspár közös gyermekének elvesztésével szembesül. A darab Sodró számára különösen személyes, hiszen családjában többen is átélték ezt a fájdalmat. „A trauma ott van a génjeimben. Mintha a színpadon is velem lenne” – fogalmazott. Az alkotási folyamat során ráébredt, hogy a halál természetes része az életnek, és az előadások alatt a közös élményben valami különleges kötődés születik a nézőtéren ülők között.
Közösségi szerepvállalás és személyes üzenetek
Sodró Eliza és Rusznák András közéleti szerepléséről is szó esett. Mindketten verset szavaltak egy rendezvényen, ahol 120 ezer ember gyűlt össze. Rusznák először saját magának tartotta fenn Petőfi „A dicsőséges nagyurak” című versét, de végül párja előadásában új értelmet nyerhetett. Sodró elmondta: „Nem érdekel, hogy menő-e, vagy sem. Annyira szükség van a változásra, hogy ha csak egy téglát rakok hozzá, az is megéri.”
A megosztó közszereplésekkel kapcsolatban hangsúlyozták, hogy nem politikai lojalitásból léptek fel, hanem a társadalmi változás iránti elkötelezettségből. Rusznák András úgy fogalmazott: „Azokhoz akartam szólni, akik úgy hiszik, nem fontos a szabadságuk, és akár le is mondanának róla.” Sodró Eliza mélyen elítéli a mindennapokat átszövő gyűlöletet, amely szerintük mentális sötétségbe taszítja az embereket.
Egy tanulságos múlt és annak következményei
Sodró Eliza visszatekintett a kaposvári egyetem vezetőváltására, amelyet saját bevallása szerint máig feldolgozhatatlan traumaként él meg. Az intézményben Vidnyánszky Attila kinevezésével együtt számos tanárt eltávolítottak, ami mély bizonytalanságot és veszteséget hozott a közösség számára. Sodró akkoriban csillapítani próbálta a helyzetet, de azóta belátta, hogy nem lehetett volna másként kezelni: „Egy agresszorról van szó. Rájöttem, hogy nagyobb balhéra lett volna szükség, mert ez így nem áll meg.”
Kétségek és kérdések a művészet és felelősség határán
A beszélgetés felveti a művészetet körülvevő összetett dilemmákat. Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a belső vágyak, a karrierépítés és a társadalmi szerepvállalás terén? Milyen árat fizet a művész egyéni és közösségi döntéseiért? Sodró Eliza és Rusznák András történeteinek tanulsága, hogy a művészet sokkal többről szól, mint az önkifejezés; ez egyfajta tükrözés, sőt párbeszéd a világgal – bármennyire is fájdalmas lehet néha.
Forrás: telex.hu/kult/2025/04/05/veiszer-alinda-rusznak-andras-sodro-eliza
