Az 1930-as évek porviharai évtizedekre megrogyasztották az amerikai mezőgazdaságot
Az 1930-as években apokaliptikus porviharok vonultak végig több hullámban az Egyesült Államok közép-nyugati államain, hosszú időre ellehetetlenítve a növénytermesztést. A Dust Bowl, azaz porteknő néven ismertté vált jelenség farmerek százezreinek ellehetetlenüléséhez és elvándorlásához vezetett.
A Nagy-síkság rövid füvű prérije sokáig nem volt vonzó a telepesek számára, ám a 19. század vége felé megváltozott ez a szemlélet. Az 1862-es Homestead-törvény alapján szinte bárki földhöz juthatott, egy-egy farmernek 65 hektárnyi területet mérhettek ki, későbbi jogszabályok helyenként akár 130 hektár birtokba vételét is lehetővé tették. A transzkontinentális vasútvonalnak köszönhetően a Közép-Nyugat belső területei is könnyebben elérhetővé váltak.
A gazdálkodás a préri feltörésével kezdődött: a farmerek mélyszántással hatalmas területeken számolták fel a mély gyökérzetű füves társulásokat, amelyek addig megkötötték a nedvességet és a talajt. Helyükbe gabonát vetettek, máshol a túllegeltetés tette tönkre a füves pusztát. A népszerű Campbell-módszer szerint mintegy 10 centiméteres mélységben tömörítették az altalajt, amely fölött kialakított vékony porhanyós réteg a csapadékszegény időszakban kiszáradt.
Az erőszakos térfoglalásban nagy szerepük volt a traktoroknak és kombájnoknak. Az első világháború alatt megemelkedett az Európából importált búza ára, amit olcsóbb hazai terménnyel próbáltak ellensúlyozni. A gazdasági világválság súlyosbította a helyzetet, a Nagy-síkság gazdálkodói még nagyobb területeket vontak be, a termésátlagok azonban a szárazság és a hőség miatt alacsonyak maradtak.
Az 1930-as évek elejére óriási területen vált sérülékennyé a talaj felső rétege. A nedvesebb periódusnak vége lett, az évi 250 milliméternyi csapadék sem mindig hullott le, és a gyakori erős szelek felkapták a kiszáradt talaj felső rétegét. A porfelhő akár másfél kilométer magas és 160–320 kilométer széles is lehetett, a szél 65–100 kilométer per órával sodorta.
A por elsötétítette az eget, a látótávolság sokszor egy méternél kisebbre csökkent. A por elöntötte a lakásokat, a szabadban lévő jószágok megfulladtak, sok szarvasmarha és ló elcsatangolt. Becslések szerint hétezer ember halt meg a por belélegzése miatt vagy por által keltett tüdőgyulladásban. A porviharok előtt és után a levegő elektrosztatikussá vált, az autókban zárlatot okozott.
A Dust Bowl leginkább Coloradóban, Kansasban, Texasban, Oklahomában és Új-Mexikóban pusztított, a por olykor New Yorkig is eljutott. A szárazság és az erózió körülbelül 400 ezer négyzetkilométert érintett. 1932-ben 14, 1933-ban 38 porvihart rögzítettek, a legsúlyosabb az 1935. április 14-i volt, amelyet Fekete vasárnapként emlegettek.
A szelek gyakorlatilag leborotválták a talajt, sok helyen kemény, összecementálódott réteg maradt utána. A gazdák takarmányt sem tudtak termeszteni állataiknak, a farmerek bevétel nélkül nem tudták fizetni bankhiteleiket, nagyjából félmillióan váltak munkanélkülivé. Becslések szerint legalább 2,5 millió ember hagyta el otthonát, a legtöbben Kaliforniát célozták meg. A nincstelenség és a belső migráció művészi dokumentációja John Steinbeck Érik a gyümölcs című 1939-es regénye.
Az 1933-ban hivatalba lépő Franklin Delano Roosevelt elnök talajmegkötési programot hirdetett, majd létrehozta a Talajerózió-védelmi Szolgálatot. Mezővédő fásítási programok indultak, Kanadától Texasig 200 millió fából álló erdősávot telepítettek, a gazdákat pedig oktatták a talajmegőrzés módszereire. 1938-ra körülbelül 65 százalékkal csökkent a szél által elhordott talaj mennyisége. Az igazi fellélegzést az 1940-es év hozta el, amikor újra csapadékosabb periódus kezdődött, néhány térségben azonban évtizedekig tartott a talpra állás.
