A salemi boszorkányokat valójában nem máglyán égették el
Ha a salemi boszorkányok története szóba kerül, a legtöbb embernek máglyán elégetett boszorkányok jutnak eszébe. A történelem leghíresebb boszorkányperei során azonban valójában egyáltalán nem így végezték ki azokat, akiket úgy gondoltak, bizonyítottan az ördöggel cimborálnak.
Salemben és az angol gyarmatokon általában a boszorkányperek nem egyházi, hanem polgári bíróság előtt zajlottak. Ez azt jelentette, hogy a jog szerint a boszorkányságot a többi, halálbüntetést érdemlő bűncselekménnyel együtt kezelték, büntetőbíróságon tárgyalták, és akasztással sújtották. Az erre vonatkozó jogi alap az 1604-es boszorkányság elleni törvény volt, ami kimondta, hogy a boszorkányoknak a többi bűnözőhöz hasonlóan halálbüntetés jár.
Az akkori angol jog szerint a máglyán elégetés csak a hazaárulásban bűnösnek talált nőkkel szemben volt alkalmazható. A hazaárulásért elítélt férfiak esetében is más volt az eljárásrend: őket a kivégzés helyére vonszolták, felakasztották, ezután négy darabra vágták őket. Ezt a kivégzési módot angolul „hanged, drawn and quartered”-nek nevezték. Angliában a nőket nem vetették alá ennek a büntetésnek, mert az meztelenséggel járt, ezért illetlennek tartották.
A Salemben 1692-ben bűnösnek talált 20 ember közül 19-et akasztással büntettek tehát, méghozzá egy sziklás kiemelkedésen, amit a Felügyelő sziklapárkányának (Proctor’s Ledge) neveztek. Történészek úgy vélik, hogy a sziklán nem akasztófát állítottak, hanem egy itt álló fát használtak fel – mivel abban az időben az akasztófák építéséhez szükséges faanyag elég ritka és drága volt. Egy korabeli szemtanú beszámolója szerint a holttesteket a sziklafal sekély, sziklás üregeibe dobták. Több utalás is van a történelmi szövegekben arra, hogy a családtagok néhány áldozat holttestét hazavitték, és otthon temették újra. A mai napig egyetlen elítélt maradványait sem sikerült megtalálni modern módszerekkel sem. Az egykori szikla helyén 2017 óta emlékhely áll Salemben.
A 20. vádlott, Giles Corey volt az egyetlen, akit nem akasztással büntettek: őt nem ítélték el, mert nem volt hajlandó folytatni a pert. Emiatt egy Salem melletti mezőn halálra kínozták: miközben a férfi a földön feküdt, a mellkasára fokozatosan egyre nagyobb súlyú köveket helyeztek, míg azok végül halálra nyomták.
A gondolatot, hogy Salemben boszorkányokat égettek, jórészt a popkultúrának köszönhetjük: már René Clair 1942-es romantikus vígjátéka, az I Married a Witch című film főszereplőjének őseit is máglyán égették el Salemben, de számtalan horrorfilmben is láthattuk már a történelmileg egyáltalán nem helytálló történéssorozatot.
Az európai kontinensen más volt a helyzet: itt a boszorkányperek egyházi bíróságok előtt zajlottak, emiatt merőben más volt a büntetés is. Ha valakit bűnösnek találtak, azt eretnekként kezelték, amiért máglyahalál járt. A papok és a hívők ugyanis úgy gondolták, hogy a tűz megtisztítja a lelket, és a kivégzés különösen kegyetlen módja esetleg elrettenti azokat is, akik azt tervezik, hogy az egyház ellen szövetkeznek az ördöggel – ami akkoriban szintén reális félelme volt a keresztényeknek.
Angliában is volt máglyán égetés ebben az időben, ugyanígy eretnekségért és a felségárulás egy speciális formájáért járt. De mivel a boszorkányságot valamiért a büntetőjog alá sorolták, másik ember tulajdona és személye ellen elkövetett bűncselekményként kezelték.
Skóciában a történelmi iratok szerint legalább az esetek egy részében egy harmadik eljárási rendet alkalmaztak: az Edinburghi Egyetem adatbázisában szereplő 141 ügy közül 120 esetben azt rögzítették, hogy az elítéltet először egy cölöpnél megfojtották, és csak azután égették el a holttestét. Mindössze néhány esetben jegyezték fel, hogy valakit élve égettek el. Az égetés többnyire a holttest eltüntetését szolgálta, és az eretnekségért kiszabott büntetést már egy halott emberen hajtották végre.
Magyarországon európai szokás szerint máglyán égetés járt a boszorkányságért, itthon a leghíresebb esetek Szegedhez kapcsolódnak. A szegedi nagy boszorkánypernek a kontinensen is híre ment, méghozzá azért, mert 1728-ban zajlott le, amikor a többi országban már csendesült a boszorkányüldözés. A szegedi elítélteket azzal vádolták meg, hogy ők okozták az abban az évtizedben pusztító nagy szárazságot. A boszorkányégetést az akkor még a városon kívül eső hosszú, erdős földsávon hajtották végre, amit azóta Boszorkányszigetnek neveznek.
Angliában a boszorkánysággal vádolt emberek üldözését és kivégzését végül az 1735-ös boszorkányság elleni törvény szüntette meg, a nők máglyán való elégetését pedig az 1790-es hazaárulási törvény törölte el.
