Csillagokat ígér, mégis csak szégyent hoz a lakhatási támogatások rendszere
A magyar lakhatási szegénység helyzete továbbra is aggasztó, hiszen az elmúlt 35 évben immár 23 ezer milliárd forintra tehető az állami források összege, amely a lakhatási problémák enyhítésére irányult. Ennek ellenére a statisztikák azt mutatják, hogy a hátrányos helyzetűek, akik lakhatási szegénységben élnek, lényegében változatlan számban, 2-3 millió fő között maradtak.
Az öt civil szervezet által frissített, Lakhatási Minimum elnevezésű szakmai dokumentum kiemeli, hogy a lakhatási támogatások elosztása és felhasználása még mindig nem tükrözi a szegénységcsökkentés céljait.
2026-ra a kormány 1030 milliárd forintot szán lakhatási célokra, amely magában foglalja az adó- és járulékkedvezményeket, valamint egy 300 milliárd forintos tőkeprogramot is a profitorientált lakásfejlesztők számára. A civil szervezetek szerint azonban a GDP 1,5 százalékának elköltése lenne az ideális, ami idén 1436 milliárd forintot jelentene.
Több probléma is felmerül a támogatásokkal kapcsolatban. Az állami kiadások egyaránt 95%-a nem célzott, ami azt jelenti, hogy a támogatások olyanokhoz is eljutnak, akik nincsenek rászoruló helyzetben. Ezzel szemben a valódi szükséget szenvedők gyakran nem tudják teljesíteni a támogatás felvételéhez szükséges feltételeket, így számuk nemhogy csökkenne, hanem még inkább nő.
Czirfusz Márton, a Periféria Közpolitikai és Kutatóközpont vezetője, a helyzet súlyosságára hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva, hogy sürgős állami képviseletre van szükség a lakhatási politikában és hosszú távú stratégiák kidolgozására. A szervezetek javaslatai között szerepel egy olyan lakhatási alap létrehozása is, amelyet az áfabevételek 5%-ából finanszíroznának, e lehetőség nonprofit bérlakás-fejlesztők támogatására összpontosítana.
Továbbá, Szatmári Andrea, az Utcajogász Egyesület szakértője, felhívta a figyelmet arra, hogy a lakhatásnak alapjoga kellene lennie, ami számos európai országban már gyakorlat.
A lakhatási támogatások hosszú távú költségvetési hatásainak figyelembevételére is szükség van. Az Otthon Start Program, bár nem említődik kifejezetten a szakmai anyagban, szintén jelentős költségekkel járhat. A hitelek kamattámogatásainak hatása a költségvetésre már korábban is látható volt, például az 1990-1998-as, 2004-2008-as időszakokban, valamint az ezt követő évekből is. E programok esetében is felmerül a kérdés, hogy a 3%-nál magasabb kamatok, amelyek hosszú távú terheket jelentenek az államnak, milyen pénzügyi kockázatokat hordoznak.
