Hiába dolgozik mindenki, mégsem működik a munkapiac
A „munkaalapú társadalom” a NER egyik központi jelszava volt, amely jól kifejezte a rendszer gazdaság- és társadalompolitikai prioritásait. A „segély helyett munkát” elv egyszerre volt szakpolitikai program és morális ítélet, és tagadhatatlanul látványos eredményeket hozott. A foglalkoztatási ráta a munkaképes korú, 15–64 éves népességben a 2000-es 56 százalékról 2024-re 75 százalékra ugrott; a munkanélküliség egy évtizede tartósan 5 százalék alatt van; a reálbérek pedig 2010 óta megduplázódtak.
A szalagcímek mögötti valóság azonban egészen mást mutat. A munkaalapú modell nem támogatta, hanem egyenesen hátráltatta Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődését, az elmúlt években pedig az utolsó tartalékait is felélte. A NER munkagazdasági logikája lényegében a szocialista iparosítás receptjét követte: a munkapiaci folyamatokat az iparba áramló tömegek, a teljes foglalkoztatottság kényszere és a központi tervirányítás határozta meg.
A 2010 óta tartó foglalkoztatási fordulat nagyrészt extenzív volt: a munkapiaci átalakulás nem organikus módon, a termelékenyebb vállalatok nagyobb munkaerőigénye révén valósult meg, hanem korábban inaktív vagy korlátozottan munkaképes csoportok – főként idősek, nők, alacsony munkaképességűek – erőltetett bevonásával. A közmunkaprogram csúcsán éves szinten közel 350 ezer ember fordult meg a rendszerben. A nyugdíjkorhatár emelésével és a korai nyugdíjazás eltörlésével az 55–64 évesek munkapiaci részvételi aránya 20-ról 70 százalékra emelkedett. A munkakínálati tartalék azonban a 2020-as évek elejére végképp kimerült.
A magyar növekedési modell másik pillére az olcsó munkaerő volt. Ez a modell a jövedelmek tartós emelkedésével fokozatosan kifulladt. A valós termelékenység 2000 óta kumuláltan mindössze 71 százalékkal nőtt, szemben a reálbérek 150 százalékos növekményével. A fajlagos bérköltségek 2015-től gyorsultak fel igazán, amikor a növekvő munkaerőhiány szektorális koncentrációval, gyengülő piaci versennyel és csökkenő innovációs hajlandósággal párosult.
A magyar munkapiac Achilles-sarka a rugalmatlanság és a gyenge alkalmazkodóképesség. A foglalkoztatás és a bérek tartós növekedése ellenére az emberek csak kis számban kerültek jobb munkahelyekre, váltottak könnyebben vagy jutottak előbbre a szakmájukban. A szerkezeti feszültségek mélyülnek: miközben súlyos hiány van szakképzett feldolgozóipari technikusokból és szakmunkásokból, pályakezdő diplomások tízezrei dolgoznak felsőfokú végzettséget nem igénylő munkakörben. A kereseti egyenlőtlenségek évek óta emelkednek, a diplomás bérkülönbözet és a nemek közötti bérrés kifejezetten magas.
A munka minősége terén is gyengén teljesít az ország. A rendszeres távmunkázók aránya csupán 4 százalék, az atipikus foglalkoztatás mértéke tartósan csökken. A magyar munkavállalók közel 40 százaléka dolgozik olyan alacsony minőségű állásban, amelyet gyenge készséghasználat, kevés önállóság és rossz előmeneteli kilátások jellemeznek.
A megoldás négy területen összehangolt gazdaságpolitikai fordulatot igényel: a munka mennyisége helyett annak minőségére kell összpontosítani; javítani kell a munkaerőpiaci illeszkedést; egyidejűleg kell növelni a munkapiaci rugalmasságot és biztonságot; valamint ki kell építeni a munkavállalói érdekképviselet modern és működőképes csatornáit. Az új kormánynak egy minőségre, innovációra és rugalmas alkalmazkodásra épülő modellt kell választania – és azt következetesen megvalósítania összehangolt szakpolitikák révén.
