Zeck Julianna: Majdan Laci felesége
Ülök a villamoson, és az idő már reggel fél tizenegy. Ebben az órában általában csak a szabadúszók, az anyák és a nyugdíjasok utaznak. Kifelé nézek az ablakon, az arcok elmosódnak, homályos háttérbe olvadnak, vagy napszemüvegem takarásában rejtőznek. Csak arra vágyom, hogy ne találkozzak ismerősökkel, akik elindítanának egy kínos „hogy vagy, jól, köszi” párbeszédet.
Amikor a villamosmegállóban állok, észreveszek valakit, akinek az arca teljesen megváltozott. Néhány pillanat alatt felismerem, hiszen már nincs rajta napszemüveg, ami a személye titkát rejtette. Hálás vagyok, hogy inkognitóban vagyok, hiszen éppen elmegy mellettem. Ám váratlanul visszafordul, és kedvesen köszön. „Alig ismert meg úgy a napszemüvegben!” – mondja. A villamoson soha nem veszem le, antiszociális módon utazom.
Leül velem szemben, mosolyog. „Nem változtál semmit!” – mondja, miközben fürkészi az arcomat, keresve a fiatalítás nyomait. Elmosolyodom, noha tudom, hogy látja a ráncaimat, amit hiába próbálok elfedni. Ő a múltban még gimnazista volt, de most magabiztosan kihúzza magát, mellei kidomborodnak. Kérdezi, hány éves vagyok; mondom, hogy negyvenhárom, akárcsak ő. „Nem látszik rajtad” – válaszolja. Persze ez a mondat már régóta köztudott. De most, ahogy őt nézem, csak arra tudok gondolni, hogy mennyire megváltozott. A haja platinaszőke, az arca pedig, úgy tűnik, már nem hasonlít a régi önmagára.
A folytatásban érezhető a nyugtalanságom, ahogy a beszélgetés alakul. Ő biztonságban beszéli el, hogy az élet hogyan alakult, de én elkerülném, hogy bármit mondjak a sajátomról. A kérdésben a figyelmem elkalandozik, és csak azon tűnődöm, hogy ha emlékszik rám, akkor tudnia kell, hogyan nézek ki. „Hogy vagytok?” – kérdezi, én pedig feszengve válaszolok. A beszélgetés terhe alatt érzem, hogy nem vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt vele, inkább a saját gondolataim messze elkalandoznak.
Ahogy beszélgetésünket folytatjuk, az a feszültség, ami az emeletes lakásban ülve nehezedik rám, egyre csak nő. Nem is sajnálom ezt a találkozást, hiszen én tudom, hogy mit kellett volna máshogy csinálnia az életével. A gyermekkori csúfolások, a fájdalmas élmények mind-mind eszembe jutnak, ahogy hallom az életéről, de az a szomorú igazság, hogy nósza köztük voltam.
„Örülök, hogy összefutottunk” – mondja, miközben érintést gyakorol a karomon, amire reagálok, hogy a kezemet elhúzom. Látszik rajta, hogy a vegán életmódot követi, de a szavaiból énvallom, hogy csak a hagyományos ízeket kerüli el. Különféle ürügyekkel próbálja magyarázni, de bennem a kételyek csak növekednek. Mindezek után már nem tudok mit kezdeni az ő elvárásaival.
Furcsa módon ez a váratlan találkozás már annyi érzelmet hoz fel belőlem, főképp haragot. Kérdéseim csak gyűlnek, és a válaszok búsan elmaradnak. Közben arra az epizódra gondolok, amikor ő még fiatal volt, és mért huszonéves melleket akart csináltatni, már akkor ismerve a következményeket. Csak nézem a céltudatos szemét, ami soha nem látott életérzésről beszél, és érzem, hogy megfulladok a szavain, de nem vagyok bátor ahhoz, hogy ezt kifejezzem.
Miután megérkezünk egy vegán étterem kirakatához, érzem, hogy választásaink soha nem fogják egy útvonalra terelni az életünket. Közben írek egy hamburgert és limonádét magamnak, de ő inkább az összes vegán ételt hojgramozza. A sportra való elkötelezettségét már rég nyilvánvalóvá tette, én viszont félek előhozakodni a saját démonaimmal.
Ahogy a vacsora befejeződik, abszurd módon már az asztalnál ülve kérdezgetem, hogy miért invitált. „Csak úgy… láttam, hogy nem vagy valami jól” – mondja. Én is az utolsó falatot a szájamba tömöm, és próbálom begyömöszölni magamba ezt az őszinte közlést.
Végül találkozásunk korai lezárul, de ahogy elindulok a kedvenc kávézómban, az a biztonságos, barátságos közeg pihenést nyújt, ahonnan végre leveszem a napszemüveget is.
Forrás: telex.hu/karakter/telextarcak/2025/12/13/zeck-julianna-majdan-laci-felesege-tarcanovella-irodalom
