Ami egyszer megtörtént, az nem múlik el, csak más alakban tér vissza
Kiss Tibor Noé neve már régóta ismert a kortárs irodalom kedvelői számára, különösen a 2020-ban megjelent „Beláthatatlan táj” című kötetének köszönhetően, amelyet erőteljes stílusa és atmoszférájának egyedi megjelenítése jellemez. A könyv sikeresen keltette fel az olvasók figyelmét, hiszen töredezett narratívája, az egymásba fonódó sorsok és az elbeszélők váltakozása egy folyamatosan éber állapotot feltételezett az olvasó részéről. A könyv mélyen érzékeltette a szereplők magányát, az ürességet és a kommunikációképtelenséget, ami jelen volt a világukban. Azok a megoldások, amelyek nem magyaráznak túl, hanem inkább a hiányokra és az elhallgatásokra bízzák a jelentést, különösen vonzóak számomra. E stílus mélysége és költői nyelvezete nem csupán elgondolkodtató, de emlékezetes is, amely maradandó nyomot hagyott az olvasókban.
Már megint traumairodalom?
A legújabb kötet, az „Olvadás”, szintén nem mentes a kihívásoktól. Az első oldalaktól kezdve érezhető, hogy a szöveg apró, látszólag összefüggéstelen részletekből áll, ami kezdetben nehézkessé teszi a befogadást. A fiatal női elbeszélő szemszögéből nézve az olvasó számára fokozatosan világossá válik, hogy a történet középpontjában a nagymama halála és annak vidéki temetése áll. Ez az esemény feléleszti a nőt régi traumáival, amelyeket évtizedekkel ezelőtt eltemetett. Kiss nem csupán megjeleníti ezeket a traumákat, hanem rendkívüli módon meséli el őket, elkerülve a sablonosságot vagy erőltetettséget.
A kötet folyamán a különböző traumák, beleértve a lelki, fizikai és szexuális bántalmazásokat, valamint a mélyszegénységgel jellemzett gyermekkor emlékeit tárja elénk. Az olvasó úgy érzi, mintha egy nyomozás részese lenne, amely feltárja az alkoholista és kontrollmániás apa alakját, az elmenekült Editet és az elhanyagolt falusi környezetet, amely folyamatosan újra termeli az ilyen alakokat. A súlyos környezet nem csupán háttér, hanem aktív szólam, amely a narratíva szerves részét képezi.
De mégis mit keresünk Szibériában?
Ezzel párhuzamosan kibővül a történet szálainak köre, amikor Edit élettársa, Attila, naplójegyzetei is beépülnek a szövegbe, amelyek a szibériai tajga hantik kultúráját kutatják. Kezdetben nem világos, hogyan kapcsolódnak a különböző narratívák, de ahogy haladunk előre, kiderül, hogy ezek a szálak nem függetlenek egymástól, hanem ugyanazon problémákra reflektálnak, melyek a magyar vidék és a távoli szibériai területek életét egyaránt érintik.
A hantik értékvilágának összeomlása a magyar vidéken is bekövetkező hasonló események tükre, amely a kontrollálatlan erőszak és a mélyszegénység közegében él. Kiss Tibor Noé könyvében a fragmentáltság nem csupán formai játék, hanem a trauma működésének pontos leképezése. Az emlékek sosem nyernek teljes rendet, hanem újra és újra feltörnek a jelenbe. Amit egyszer megtörtént, az sosem tűnik el, hanem új formában tér vissza, ami mindkét történetszálban megfigyelhető.
A kegyetlenség tükre
A „Olvadás” könyve mély és nyugtalanító olvasmány, amely nem kínál megváltást, és nem engedi meg az olvasónak, hogy kívülről szemlélje a történetet. A cím iróniája hangsúlyozza, hogy itt nem az oldódásról van szó, hanem arról, hogy a megfagyott múlt végül kimozdul, elárasztja a jelent. Az emlékek és traumák elkerülhetetlenek, és a könyv megmutatja, hogy a múlt nem csupán emlék, hanem folyamatos jelen, amely hatással van a jövőre. Így a „Olvadás” nem csupán irodalmi alkotás, hanem egy figyelmeztetés a nemzedékekre és a társadalomra, hogy a múlt árnyai sohasem hagynak el minket.
Kiss Tibor Noé: Olvadás, Magvető, 2025, 5999 Ft
