Ez a könyv tényleg a boldogságról szól
Ezt a könyvet könnyű szeretni. Ha egy kortárs magyar prózának az a címe, hogy Ez a boldogság, az olvasó biztos lehet benne, hogy irónia következik, és a szereplők valójában úgy fognak szenvedni, mint zeneakadémiai növendék a Fásy-mulatóban. Ezzel szemben ez a könyv tényleg a boldogságról szól. Mégpedig arról a boldogságról, amiről csak akkor tudjuk meg, hogy az volt, amikor már évtizedek távlatából tekintünk vissza rá. Arról a boldogságról, amit annak biztos tudata keretez, hogy soha nem élhetjük át újra.
A regény írója alighanem abban hisz, hogy a regények, csakúgy mint a házak, akkor lesznek tartósak, ha kellő figyelmet fordítunk az alapozásra. Ezt nem is sumákolja el – rögtön az elején másfél oldalt szentel annak megállapítására, hogy esik az eső. Ahhoz, hogy a világvégi ír falut le tudjuk képezni fejben, előbb az esővel kell megismerkednünk – a szitálással, a zuhogással, a szemerkéléssel, az ónos esővel meg a ködként szétterülő esővel.
Az eső mint központi figura a fontossági sorrendben még az elbeszélőt is megelőzi. Csak e hosszas meteorológiai felütés után tudunk meg többet Noelről, aki galambősz 78 évesként tekint vissza saját 17 éves énjére, amikor kiugrott a papi szemináriumból, és visszakerült Fahába, a nagyszülők szárnya alá.
Vagy száz oldalon keresztül csak az alapozás megy. Elbeszélői elmélkedések és mélázgatások, valamint a falu lakóinak kedvvel festett portréi, egyfajta emlékmű a sárba ragadt faluvégi Hiberniáról, ahol hírből sem ismerik az angol vécét, ahol az idő csak fikció, az ember pedig vagy katolikus, vagy csak hozzávetőlegesen ember. Elvagyunk ebben a sehová sem tartó, csapongó nosztalgiatripben, az arisztotelészi hármasság önfeledt ignorálásában.
Részben nyilván azért, mert Williams jól ír – ha a „jól” jelzőt ki kéne cserélnem egy másikra, hát a „kedélyes” és a „hangulatos” között vacillálnék. Ezek a mondatok kiválóan alkalmasak arra, hogy felkeltsék az olvasóban a hiányérzetet egy olyan világ iránt, ahol valójában sosem élt. Másfelől pedig ez a ráérős tötymörgés önmagában is rendkívül kompatibilis a kötet egyik fő állításával: azzal, hogy nem kell sietni sehova.
A kötet harmada táján azért csak bekúszik a képbe valami cselekményszerűség: megérkezik Fahába Christy, az idegen. Egész egyszerűen olyasvalakiről van szó, aki világot látott, más szokásai vannak, és hordoz magában egy régi adósságot, amit Fahában kell törlesztenie. Ő aztán rögvest le is nyűgözi Noelt, annak rendje és módja szerint.
És hát történik még egy és más. Például eláll az eső. És ami még különösebb: nem is akar újra rákezdeni. A nap sütni kezd, és napokig, hetekig nem akarja abbahagyni, ami rendesen felzaklatja a helyieket. Egy Írország, ahol nincs rossz idő, talán nem is Írország már többé. És ennek tetejébe még megérkeznek a villamos hálózat szakemberei is, hogy elhozzák az elektromos energia áldásait a vidékre. Finnországból származó villanypóznákat és aláírásra váró szerződéseket hoznak magukkal, ami fenyőillatot és a haladás ígéretét csempészi a közösségbe.
Ezen a ponton fennáll a veszélye, hogy a kötet az ír hagyományok siratóénekévé váljon, egyfajta „régen minden jobb volt” regénnyé, de Williamsnek nem ez az útja. Ő a hagyományok átalakulását nem tragédiának éli meg, hanem egyszerű ténynek, amin éppúgy felesleges mérgelődni, mint az időjáráson vagy az ifjúkor elmúlásán.
Ha már kategóriába kell szuszakolni ezt a regényt, akkor adja magát, hogy fejlődésregénynek nevezzük. Az egész alapja az, ahogy az elbeszélő megéli a saját kamaszkorát, megismeri az őt körülvevő világot, találkozik emberekkel, lányokkal, a zenével, és ebből a katyvaszból épít magának valamit, ami később az identitása lesz. Ezt a folyamatot pedig nem a tragédiák strukturálják, hanem a dolgok lassú, fokozatos megértése, és azon ösvények felismerése, amelyeken elindulhat a felnőttkor felé.
Az elején azt ígértem, könnyű ezt a könyvet szeretni. Hát, nyilván, már akinek. Mert aki a feszes szövegekre esküszik, annak könnyen halála lehet ez a könyv. De ha az ember momentán ráér, és elfogadja a felkínált kedélyes ritmust, akkor sok kedvét leli majd ebben a regényben. Mert Williams végtére is a történetmesélés klasszikus hagyományát igyekszik feléleszteni: hogy ne érezzük egyedül magunkat a sötétben.
Niall Williams: Ez a boldogság. Fordította: Dési András György. Open Books, 2026, 5999 Ft.
