Forgách András: A magyar társadalom éretlen az aktanyilvánosság elegáns kezelésére
Forgách András író, műfordító és dramaturg szerint a magyar társadalom éretlen arra, hogy elegánsan foglalkozzon az ügynökakták kérdésével. Az alkotó erről egy televíziós beszélgetésben beszélt, ahol az akták múlt szerdai megnyitásáról és annak fogadtatásáról is szót ejtett.
„A magyar társadalom, és ez a mostani reagálásokból is látszik 24 óra alatt, teljesen éretlen arra, hogy ezzel elegánsan foglalkozzon” – fogalmazott Forgách. Hozzátette: van egy-két szimpatikus megoldás, és nem azt kéri számon a gondolkodásban rokon lelkektől, hogy rögtön azt mondják, mennyire megértik a helyzetet, hanem azt, hogy ne az ellenkezőjét mondják. Szerinte a „tudtam, ránéztem és tudtam” típusú reakciók a boszorkányüldözés pszichológiáját idézik. Hozzátette azt is, hogy megérti az embereket, mert közel negyven éven át kiéheztek az ilyen információra.
Forgách azon kevés szerzők egyike, akik nyilvánosan feldolgozták családjuk 1990 előtti történetét. Családtörténeti trilógiájának záró kötete az édesanyja ügynökmúltját dolgozza fel. A 2015-ben megjelent kötetről azt mondta, most egyszerű azt mondani, hogy megírta, de annak idején nagyon nehéz volt eljutni odáig. Az édesapjáról szólva felidézte: tudta róla, hogy olyan embernek tartották, akivel beszélgetve vigyázni kell, mit mond az ember, mert hamarosan levél megy valamilyen bizottsághoz vagy elvtárshoz.
Az író saját világnézeti eszmélődéséről szólva elmondta, hogy benne élt a hazugság rendszerében, már az anyatejjel szívta magába azt a hazugságot, hogy milyen csodálatos a szocializmus. Politikai szocializációjában különösen éles cezúrát jelentettek az 1968-as események: a franciaországi diáktüntetések és a prágai tavasz leverése. Tizenöt éves volt, amikor számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a diákoknak van igazuk. Az édesapjáról azt mondta, hogy a holokausztban legyilkolt családja után nem tudott kimászni a merev gondolkodásból, és azért ment el a falig ebben a világnézetben, mert az érzelemhiány mellett biztonságot adott neki.
Forgách részletesen beszélt arról az időszakról is, amikor döntenie kellett, hogy nyilvánosság elé tárja-e a Pápai és Pápainé néven beszervezett szülei ügynökmúltját. Elmondása szerint volt négy-öt hónap, amikor egyszerűen megdermedt. Bejárta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát, lemásolta az egész aktát, majd otthon ült a dokumentumok felett, és úgy érezte, betondarabbá válik. Felidézte, hogy megfekszi az ember gyomrát a nyelv primitívsége, brutalitása és funkcionalitása.
Az írónak végül nagy erkölcsi és művészi segítséget jelentett Esterházy Péter Javított kiadás című műve. Minél többet gondolkodott, annál inkább rájött, hogy a történetet igaz módon csak tényregényként lehet megírni. Saját bevallása szerint egyszerre törekedett az igazságot nem elhallgató feltárásra és arra, hogy megőrizze empatikus hozzáállását. Az édesanyjáról szóló könyv kapcsán kiemelte: nagyon fontos volt, hogy ne maradjon ki semmi, ne sminkelje a képet, és ne szépítse meg.
Ezzel összefüggésben arról is beszélt, hogy szerinte az autofikció nem véletlenül lett a világirodalom egyik domináns műfaja. „A tények izgalmasabbak lettek, mint a képzelet. Itt van nekünk Donald Trump. Találj ki te egy Donald Trumpot!” – mondta.
Forgách a beszélgetés végén arról is beszélt, hogy őt sosem szervezték be. Viselkedését ambivalensnek nevezte: nem mondott nemet, de igent sem. Elmondása szerint akkor nagyon fájt neki, hogy édesanyja anélkül, hogy gondolkodott volna, nagyon pozitívan beszélt róla a tartótisztjének. Ha összerakja azokat a tulajdonságokat, amelyeket az anyja dicsért, azok a jó kém és a jó hírszerző tulajdonságai: sok nyelven beszél, tud hallgatni. Az anyja átvette a logikát, és ilyen értelemben odaadta őt, miközben ezt mégsem akarta. Forgách szerint ez nagyon nehéz pont, és az archívumban ülve sírt is, anélkül hogy haragudott volna.
