„A legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik az ítéletmondás” – Bartis Attila az emlékezés és a megértés határairól
Bartis Attila A rég című új kötetével kapcsolatban nem megengedő a műfaji besorolást illetően: alkotói szándék szerint a mű nem regény, hanem klasszikus értelemben vett önéletrajz életének egy vagy több szakaszáról. Mint fogalmazott, az alapot az első tizenhat marosvásárhelyi esztendő és annak leágazásai, valamint az írás jelen ideje adja. Hozzátette: a tévedésnek bele kell férnie minden életbe, a hazugság viszont etikai kérdés.
Az emlékezet és a valóság gyakran összeférhetetlen egymással: a múltra való emlékezés igazsága sokszor nem egyezik azzal, ahogy a dolgok valójában történtek. Bartis szerint ha valami éveken, évtizedeken át beleégett az ember tudatába, az aktív hatást fejtett ki, és az utólagos szembesülés nem hoz katartikus oldást, legfeljebb lassan fejti ki a hatását.
Tévedni lehet, de hazudni nem
A szerző azt mondta, nincs a könyvben olyan történetszál, amelyről pontosan tudta volna, hogy nem úgy történt, mégis úgy írta volna meg, ahogy ő akart rá emlékezni. Írás közben a tévedni lehet, de hazudni nem gondolat vezérelte. Kiemelte: vannak helyzetek, amikor a valódi bölcsesség az, ha az ember ott és akkor mérlegelni képes, hogy az igazság segít-e a probléma megoldásában, vagy éppen árt. Ezt azért nehéz, mert az igazsághoz hozzátartozik az igazságérzet, amelynek jogossága erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen.
Bartis hét évvel ezelőtt, 2019 novemberében kezdte el írni önéletrajzi könyvét. Akkor úgy képzelte, szabadjára engedi gondolatait, és egy publikus, valamint egy zárolt szöveganyag is születik majd életéről. Utóbbira a szereplők iránti diszkréció miatt tartotta fontosnak odafigyelni. Menet közben kiderült, hogy nem így megy: éppen azok a dolgok lettek a könyv gerincoszlopának fontos részei, amelyekről elsőre azt gondolta, vissza kell tartani. Azt is jelezte, ahol emlékezete eltért a később ellenőrizhető történeti valóságtól.
Arra a kérdésre, hogy önéletrajzi íróként kötelessége-e mindent kideríteni, Bartis az emóciók felől közelített: véleménye szerint az önéletrajzi írónak nincsenek ilyen kötelességei, törekvései, vágyai és érzései vannak, a tisztán látásra való törekvés viszont kötelessége. Hozzátette: ő azok közé tartozik, akiknek a biztos tudás nagyobb biztonságérzetet ad, még ha ez társas kapcsolatokban nehéz is lehet.
Az apa ügynökmúltja és az ítéletmondás felelőtlensége
A beszélgetés kulcspillanata volt Bartis édesapja ügynökmúltjának felidézése. A szerző felnőttként tudta meg, hogy édesapja, aki arra tanította, hogy soha senkiről nem jelentünk semmit a hatalomnak, a Securitate titkosügynöke volt. Arra a kérdésre, hogy lehet a két apát utólag egyetlen emberként elgondolni, Bartis azt válaszolta: kizárólag úgy, ha az ember megpróbálja a maga teljességében látni.
Kiemelte, hogy a kutatómunka során, a másokkal folytatott beszélgetések alkalmával és a dokumentumok olvasásakor is a megértést kereste édesapja kapcsán, nem a felmentést. Mint mondta, a legnagyobb felelőtlenségek közé tartozik az ítéletmondás: akik kizárólag államvédelmi, belügyi vagy hasonló papírok, leiratok és jelentések alapján próbálnak verdiktet mondani, nagyon messze kerülnek a valóságtól, legalábbis fennáll ennek a kockázata. Többet kell tudni a tiszta képhez, tiszta kép nélkül pedig ítéletet mondani kockázatos, sőt erkölcsileg megkérdőjelezhető.
Bartis az ügynökmúlttal összefüggésben határozottan bírálta a rögtönítélő szemléletet, mondván: ezekben a történetekben nincsen nagyobb hiba az általánosításnál. Felidézte, hogy apja börtönéveiről és börtönbeli történeteiről gyakorlatilag születésétől haláláig több ezerszer hallott, és hogy egy dokumentumfilm forgatásakor döbbent meg azon, milyen zavarodottan állt édesapja a kamera előtt, miközben ő gyerekként pontosan tudta, merre kell fordulni az udvaron. Hozzátette: ha valami ennyire jelen van az ember életében és meghatározza azt, majd kiderül, hogy nem pont úgy volt, rendbe kell tenni és megérteni az okát. A megértés nem felmentés, de legalább érteni kell a gondolkodásmódot, amikor valaki kitalál egy történetet, hogy fedjen vele valami egészen mást.
A szerző szerint minden diktatúra a félelemre épít, és ahol ezt társadalmi szinten bevezetik, ott a diktatúra jelen van, akár csírájában, akár kiteljesedve. Diktatúra hazugság nélkül elképzelhetetlen – fogalmazott.
Bartis arról is beszélt, hogy volt egy pont, amikor megijedt a fikciótól, mert megtörtént vele: amit korábban megírt, valóság lett. Úgy fogalmazott, valóságos önbeteljesítő jóslatként kezdte nézni a fikciót, és ha ez apró dolgokban történik meg, az még ijesztőbb tud lenni, mint nagy, kardinális létkérdésekben.
