Megszerettem ezt a kormányokat bedöntő, hidegvérű tömeggyilkost
Martin McDonagh új filmje, a Vadló Kilenc november 5-től látható a magyar mozikban. A történet főszereplője Chris Carlisle (John Malkovich), egy veterán CIA-ügynök, aki évtizedeken át vett részt az amerikai titkosszolgálat műveleteiben, és aki most halálos betegen, morfiumot szedve egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedik. Emlékiratait is írja, ami aggasztja feletteseit. Chris a hátralévő időt a Húsvét-szigeten szeretné eltölteni, ahová magával viszi fiatalabb kollégáját és barátját, Lee Chesterfieldet (Sam Rockwell), és azt kéri tőle, segítsen neki meghalni.
Az alaphelyzet egyszerre vicces és feszült: két ember, aki egész életében mások sorsáról döntött, most egyetlen gyilkossággal sem tud megbirkózni. Chris hozzászokott, hogy mások felett rendelkezzen, a saját teste fölött azonban már nincs hatalma, Lee pedig hiába végzett korábban számtalan piszkos munkát, nem biztos benne, hogy képes lenne megölni a barátját. McDonagh ebből az ellentmondásból építi a film legerősebb jeleneteit.
Malkovich a hátán viseli a filmet: jellegzetes beszéde most lassabb és bizonytalanabb, a megszokott fölénye mögött érezni a halálfélelmet. Egyik pillanatban abszurd eszmefuttatásokba kezd, a következőben a katolikus neveltetéséről és a túlvilági büntetés lehetőségéről beszél, és sosem lehet pontosan tudni, valóban elveszíti-e az emlékezetét, vagy manipulálja a környezetét. Lee leginkább Chris ellenpontjaként működik: próbálja kordában tartani, miközben ragaszkodik hozzá. A két színész közti összhang nélkül a film gyakorlatilag összeesne, a párbeszédeik pedig a film legjobb részei közé tartoznak.
A Vadló Kilenc másik nagy erőssége a helyszín. Ben Davis operatőr gyönyörűen mutatja meg a Húsvét-sziget hatalmas, füves tájait, vulkanikus szikláit és a híres moai szobrokat. A szabadon kószáló vadlovak és a táj végtelensége néha vizuális westernbe csap át, a látvány pedig sokat hozzátesz a hangulathoz.
A történet politikai hátterével McDonagh már kevésbé tud mit kezdeni. Chris és Lee 1973-ban, Salvador Allende demokratikusan megválasztott chilei elnökének megbuktatása előtt dolgoznak az országban. A valóságban az Egyesült Államok kormányzata és a CIA aktívan részt vett a szocialista kormány destabilizálásában, és a puccs után támogatta a Pinochet-rezsimet. Bár a titkosítás alól feloldott amerikai dokumentumok és a kongresszusi vizsgálatok szerint közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy az USA hadereje konkrétan részt vett volna az 1973. szeptember 11-i katonai puccs végrehajtásában, Washington éveken át szisztematikusan készítette elő a talajt a hatalomátvételhez, majd fenntartotta a diktatúrát.
A film szerint Chris ebben a destabilizálási folyamatban vett részt, ráadásul olyan emberként, aki aktívan közrejátszott politikai gyilkosságokban is. A múltat azonban nem mélyíti el, és nem kapcsolja össze Chris haldoklásával, inkább a személyes tragédiára helyezi a fókuszt. A rendező mintha egyszerre szeretné megmutatni a karakter erkölcsi romlottságát és megszerettetni őt a nézővel, ami annak ellenére sikerül, hogy Chris időnként szinte büszkén beszél arról, hogyan tett tönkre egész országokat hosszú évtizedekre.
A főszereplők a mai sztenderdekhez mérve nem kifejezetten jó arcok, rendszeresen gúnyolódnak azokon, akik kijavítják őket, amiért nem a sziget őslakos nevét vagy a kőszobrok megfelelő elnevezését használják. McDonagh láthatóan a mai politikai korrektség körüli vitákra is reflektálni akar, de ezek a jelenetek furcsán hatnak egy 1973-ban játszódó történetben.
A Vadló Kilenc ezért néha nehezen találja az egyensúlyt a fekete komédia, a politikai thriller és a halálról szóló személyes dráma között, és a politikai háttérből sem hoz ki annyit, amennyit lehetne. Amikor azonban hagyja, hogy két nagyszerű színész egyszerűen csak beszélgessen, veszekedjen és próbálja megérteni egymást, a film pontosan azt nyújtja, amiért McDonagh munkáit szeretni lehet.
