A tudathasítás: Abszurd valóság és színházi fiktió összefonódása
Az utóbbi időben Pintér Béla számos vitát gerjesztett a Kabuki című darabjával, amelyet tavaly novemberben mutattak be. A kormányzati körök azonnal lecsaptak a lehetőségre, és egy újabb minibotrány keretein belül kezdték el tematizálni a „másik oldal” állítólagos elvetemültségét. A kritikusok, akik nem látták az előadást, de műértelmezésükben magabiztosak, azt állítják, hogy egy kiszólás során Schmidt Máriát agyonverik a darabban. E megnyilvánulás természetesen felháborítónak tűnik, ám a valóságban nem egészen erről van szó. Pintér Béla, akit a Fidesz kultúrpolitikája már 16 éve próbál kiszorítani, éppen ezen abszurd vádak árnyékában mutatja meg művészetének valódi értelmét.
Erre a kormánypárti felháborodásra reagálva a színházi szakma egységesen védelmezte a darabot. Különösen Nagy Ervin, akit akarata ellenére rángattak bele a botrányba, fáradozott azon, hogy tisztázza a fikció és a valóság közötti fontos különbségeket, hogy mi valóságosan történik a Kabukiban, és hogy a művészi önkifejezés milyen formákat ölthet.
A Kabuki cselekvése és torzított valósága
Pintér Béla talán nem is számított arra, hogy az előadás ekkora vitát kavar, de ennek ellenére a valóság éppoly abszurdnak bizonyult, mint a színdarab fikciója. A Kabuki körüli kormányzati ingyenreklám talán felhívta a figyelmet olyan emberekre, akik a rendszer által erőltetett valóságból eltorzult társadalmi viszonyok között élnek. Kár, hogy mindig azok maradnak kívülről, akiknek a legnagyobb szükségük lenne a látottak megértésére.
A darab világában semmi sem az, aminek látszik. A thai múzeum, ahol az esemény játszódik, valójában tájmúzeum. A thaiföldi maszk nem thaiföldi, hanem japán, miközben a különböző karakterek összetett és meglepő módon fonódnak össze. Schanda Vera, aki a tájmúzeum megnyitójára érkezik, nem csupán szalagot vágni jön, hanem politikai ajánlatot is tesz, ami végső soron a helyi választásokra és hatalmi játszmákra világít rá.
A tudathasadás kulturális szimbolikája
Pintér Béla felemeli a színház átformálásának lehetőségét, amely nem csupán esztétikai élményt nyújt, hanem sokkal mélyebb társadalmi reflexiókat is hordoz. A Kabuki bemutatja a karakterek sokoldalúságát. A szereplők gyorsan váltakoznak a különböző szociális szerepek között, így a közönség szembesül saját magának torzított tükörképével.
Fodor Annamária, Adorjáni Bálint, Jankovics Péter és Takács Géza próbálnak visszaadni egy olyan valóságot, amelyben a hatalom elnyomóvá válik, és a középső tartomány lakói egymás ellen hergelve szenvednek. Pintér szavaiból és a színészek teljesítményéből süt a düh, amely a mindennapi élet abszurditásából fakad. Ők nemcsak játszanak, hanem élik is a történeteket, abban a tudatban, hogy a valóságot megszövegező narratívák mindenütt jelen vannak, és ha nem vigyázunk, elkerülhetjük a valóságtól való elrugaszkodást.
Következő lépések: A színház üzenete a politikai tájban
A Kabuki kapcsán Pintér Béla fontos kérdéseket vet fel a tudathasításról, a mélyen gyökerező társadalmi feszültségekről, és a hatalom elnyomó mivoltáról. A politikai szatíra, amely a darabban megjelenik, egy új szempontból tükrözi a jelenlegi magyar valóságot. A nézők előtt értelmezést nyer a folyamatos küzdelem a szabadságért és az identitásért, amely végigkíséri a Kabukiban bemutatott történeteket.
Miközben a közönség nap mint nap szembesül a politikai és szociális feszültségekkel, a múzeum, a hagyomány és az új nézőpontok közti kapcsolatok feszültsége is felfedezhető. Pintér Béla dolgai tehát még mindig megkérdőjelezhetőek, de a Kabuki elérte azt a hatást, hogy a nézők és a társadalom újra kezdje vizsgálni a valósággal való kapcsolatát.
