Lehetett nemet mondani az állambiztonságnak
1957 októberében Torgyán Józsefet ’56-os szerepvállalása miatti terhelő adatok alapján próbálta beszervezni az állambiztonság. A Független Kisgazdapárt későbbi vezetőjét előbb jogi tanulmányai folytatásának megakadályozásával, majd büntetőeljárással fenyegették. Torgyán kijelentette, hogy az ügynöki tevékenység nem egyeztethető össze a lelkiismeretével, ezért nem ír alá. Ennek ellenére nyilvántartásba vették és tovább zaklatták. Elmegyógyintézetbe utaltatta magát, de onnan kijövet a politikai rendőrség még mindig nem állt le, ő viszont makacsul ellenállt. 1958-ban a szervek feladták, és kizárták a hálózatból.
1987-ben Szikora János rendezőtől ittas vezetés miatt vették el a jogosítványát. Szikora a színház belügyi összekötőjénél próbálta elintézni az ügyet. A kontakttal egy presszóban találkozott, hétköznapi témákról beszélgettek, majd második alkalommal az Erdélyből áttelepülő magyar színészekről. A harmadik találkozón már az összekötőnél volt a jogosítvány, cserébe együttműködést kértek. A rendező ekkor jött rá, hogy be akarják szervezni, és kijelentette: ilyen áron nem kéri a jogosítványát. Soha többet nem találkozott a kontakttal.
Takács Tibor történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója szerint az állambiztonságnak igenis lehetett nemet mondani, de senkit sem kell feltétlenül elítélni erkölcsileg, aki aláírt nekik. Paradox módon éppen az teszi lehetővé, hogy morális dilemmák köré szőjük a témát, hogy a beszervezni kívánt személyeknek valójában volt választási lehetőségük. Akkoriban a legtöbb hálózati személy nem volt tisztában azzal, hogy dönthet esetleg másképp is, és magával a rendszerrel sem voltak tisztában.
A beszervezés során többféle módszerrel dolgoztak. A 6-os karton hátlapján „a beszervezés alapja” sorban jellemzően a hazafias/lojális, valamint a terhelő alapot használták. Terhelő adat esetében a BM olyan információval rendelkezett a személyről, amely bűnvádi eljárással fenyegetett: ide tartozott eleinte az ’56-os „ellenforradalmi” tevékenység, köztörvényes bűnök, valamint 1961 előtt a homoszexualitás. A kompromittáló adat ehhez képest nem számított bűncselekménynek, inkább olyan személyes vagy magánéleti információ volt, amelynek nyilvánosságra kerülése érzékenyen érinthette a jelöltet. Egy titkos szerelmi viszony vagy 1961 után a homoszexualitás különösen erős zsarolási potenciállal bírt.
Ha sem terhelő, sem kompromittáló adatot nem találtak a jelöltről, akkor a lojalitására, a törvénytiszteletére, a hazaszeretetére apelláltak. Ez nem jelentette, hogy az illető önként jelentkezett besúgónak. A hatvanas évek elejétől a hálózati tagok több mint kilencven százalékát hazafias alapon szervezték be, mivel a tisztek minden esetben erre törekedtek. A beszervezés alapja anyagi jellegű is lehetett: akiről úgy gondolták, hogy csak pénzzel tudják rávenni a besúgásra, annak fizettek, de ez nagyon szűk kört érintett.
Takács Tibor szerint az emberek nagyon különbözően reagálnak a presszióra. Ismernek olyan sportolót, akinek a csempészési ügyét használták fel, és aláírt nekik, de elképzelhető, hogy egy dörzsöltebb sporttársa nem ijedt meg. Nemet mondtak a jelöltek akkor is, ha érzékelték, hogy túl gyenge volt a terhelő adat, és voltak, akik egyszerűen nem engedtek a zsarolásnak, vállalva a következményeket. Egy ’56-os forradalmár előbb vállalta az együttműködést, majd egy év elteltével új nyilatkozatban felmondta az egyezséget, és azt mondta, inkább indítsanak ellene eljárást, de nem képes jelenteni az ismerőseiről.
Ungváry Krisztián történész egy november 6-i bejegyzésében két ismerőséről írt, akikről kiderült, hogy beszervezték őket, de mindkettőben volt annyi erő és tartás, hogy kilépjenek a helyzetből. Egyikük dekonspirálta magát, a másik, Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó vezetője elmondása szerint nem adott jelentéseket, az együttműködést elszabotálta. Ungváry szerint ez nagyon vagány dolog, és amit 1990 előtt tettek, azért nem kell szégyenkezniük.
Takács Tibor szerint az ügynökdiskurzust félreviszi, hogy a közvélemény az értelmiségi és művész érintettekre fókuszál, miközben a hálózati személyek döntő részét munkások, gazdaságok, tsz-ek, gyárak és vállalatok dolgozói adták, nagy számban kiskatonák, akiket egy-egy üzem, intézmény, laktanya védelmében szerveztek be. Kutatóként nem tekinti feladatának erkölcsi verdikteket mondani, inkább megérteni próbálja az akkori tetteket, döntéseket.
Felmenteni sem érdemes az állambiztonsággal együttműködőket. Kiszely István Márk pannonhalmi szerzetes Feledi Zsolt fedőnéven 1960-tól több dossziéban mintegy 1500 oldalnyi ügynöki jelentést adott rendtársairól, iskolákról, még saját rokonairól is. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a jelentéseket látva azt mondta, a szerzetes mérhetetlenül sokat ártott a közösségnek. Kiszely sokáig tagadta ügynökmúltját, de halála előtt nem sokkal bocsánatot kért, és azt mondta, szeretne a terheitől megszabadulva meghalni.
