Vida Gábor: A zsarnok bukása utáni első nap a legszebb
Vida Gábor új regénye, A bukfenc egy kisvárosi család sorsán keresztül tér vissza a romániai diktatúra utolsó éveihez és a rendszerváltáshoz. A szerzővel készült beszélgetésben szó esett arról, miért nem lehet intézményes bukfencként elintézni egy forradalmat, hogyan talál egymásra egy magyar melós fiú és egy szekus tiszt román lánya a nemzetiségi gyűlölet díszletei mögött, és mi köti össze a romániai ’89 mámorát a legutóbbi budapesti politikai fordulat illúzióival.
A regény színtere, a határ menti kisváros a szerző szülővárosának, Kisjenőnek a szelleméből épül fel: név nélkül, emlékezetmozaikokból összerakva, de a térség ismerői számára tévedhetetlen pontossággal. A kisváros nem pusztán díszlet, hanem Kelet-Európa egyetemes metaforája. Mint az író kifejtette, a kelet-európai élet kisvárosban zajlik, ahol a főtérről ötszáz métert menve már a falu kertes világa vesz körül, tyúkokkal, kutyákkal és a néha betévedő medvékkel. Mindenki ismer mindenkit, mindenki mindent tud a másikról, és legfőképp mindenki pontosan tudja, mi az, amiről nem szabad beszélni.
Ebben a zárt miliőben él a regénybeli Tamándi család két generációja, egy egymásra utalt mikroközösség, amelyet az ellátási hiány és a rendőri önkény keretez. A gyerekek más-más utat választanak: Elza egyetemistaként Kolozsvárra kerül, Luca a zöldhatáron át Kanadáig szökik, a sorkatonaságból hazatérő Lorenzo, a főhős pedig otthon marad, és beáll a helyi üzembe.
A kisvárosi mozdulatlanságot az 1989-es forradalom töri meg, amelyet a kilencvenes évek elején már sokan csak legyintve, bukfencként emlegettek, arra utalva, hogy bár a világ feje tetejére állt, végül mindenki ugyanoda érkezett vissza. Vida Gábor határozottan vitatja ezt az elfedő leegyszerűsítést. Kiemelte: valódi forradalom volt, mert nem lehetett visszalépni oda, ahonnan elindultak. A folytatás miatt lehet csalódottnak lenni, de ott embereket lőttek agyon. Az 1989-es felfordulásban az éhséglázadástól a lövöldözésig, a pogromtól a hatalom átmentéséig és a puccsig minden együtt volt. Bármit tett is az új elit, a Ceaușescu-rendszert intézményesen már nem lehetett visszaállítani.
A cím inkább a szereplők megélését tükrözi. A regényben visszatérő kérdés, hogy a bukfenc előtt vagy után volt-e jobb, a beköszönő új világ bizonytalanságából fakad. A diktatúrában legalább kiszámítható volt a rossz: ismerték a szabályokat és a határokat. A fordulat után viszont a szabadság mellé rászakadt az emberekre a nyomor, a pénz elértéktelenedése és az intézményes szorongás.
A szereplőket a nagypolitika jelszavainál sokkal közvetlenebb dolgok foglalkoztatják: lesz-e ennivaló, mikor vágják a disznót, és mi lesz a szerelemmel. A regény idejét nem az évfordulók, hanem a disznóvágások tagolják. Maga az 1989-es forradalom is a perzselés és a bontás gőzében éri a családot: miközben a tévében Ceaușescu elvtárs szónoklatába belefojtja a szót a tömeg, az udvaron hűl a belsőség, és a munkát nem lehet félbehagyni.
Lorenzo és Lavinia szerelme két, elvileg kibékíthetetlen családi hátteret kapcsol össze. A fiú apja egy sérelmeket hordozó, mellőzött magyar mérnök, a lányé viszont aktív Securitate-tiszt. Történetükből könnyen válhatna a nemzetiségi szembenállás sablonos drámája, a regény mégis egy működő, hétköznapi ragaszkodást ír meg, amely átvészeli a diktatúrát és az azt követő zűrzavart. Ehhez arra volt szükség, hogy a román szereplők ne karikatúrákként vagy elvont gonosztevőkként létezzenek.
A szabadság kísértése a szökéssel és a határátlépéssel jelenik meg. Luca 1988 nyarán vág neki a zöldhatárnak, és meg sem áll Kanadáig. A szerző felidézte a korszak nyers valóságát: azokat az éveket, amikor a magyar hatóságok a menekülő erdélyi magyarok tízezreit toloncolták vissza egyenesen a román határőrök kezébe. Lorenzo nem kapja meg a szükséges francia vízumot, mert a nyugati államok a bányászjárások után igyekeztek gátat szabni a romániai menekülthullámnak. Lavinia ugyan kijut Párizsba, de a beilleszkedés ott is kegyetlen kultúrsokk.
A beszélgetés a jelenlegi erdélyi állapotok felé fordult. Vida Gábor szerint a rendszerváltás óta eltelt évtizedek legsúlyosabb vesztesége, hogy az erdélyi magyarság feladta a saját felelősségre épülő, autonóm gondolkodást. Mint fogalmazott, a magyar államnak száz éve nincs koherens elképzelése arról, hogy mire kell neki az erdélyi magyar. Az erdélyi magyarság a vidéki Magyarország vidékévé vált, és miközben féltünk attól, hogy a román állam számolja fel a sajtónkat és a nyilvánosságunkat, a nyilvánosságot a magyar állam konfiskálta el a pénzével.
A közelmúlt magyarországi politikai mozgásairól szólva Vida felidézte: az éjszakai tévézés, az egymás nyakába boruló tömeg látványa kísértetiesen emlékeztette 1989 eufóriájára. Az öröm érthető, de illúziókat nem érdemes táplálni. Tacitust idézve hangsúlyozta: a zsarnok utáni első nap a legszebb, de a politikától nem szabad azt várni, hogy boldoggá tegyen minket.
