A fák is hallgatják a madarak énekét
Egy francia természetfilm a Vogézek ködbe burkolózó erdeibe kalauzolja a nézőt, ahol egy háromgenerációs család osztja meg egymással a vadon titkait. A film középpontjában a siketfajd áll, amelynek állománya Európa-szerte drasztikusan csökkent az elmúlt évtizedekben.
A történet szerint a nagypapa, Michel Munier természetvédő madarász kedvenc madaráról, a siketfajdról beszélget fiával, Vincent Munier rendezővel és kamasz unokájával, Simonnal. A madár az 1960-as években még nem volt olyan ritka az Elzász és Lotaringia határán lévő Vogézek erdeiben, mint manapság. Michel szavai szerint ötven éve figyeli, ahogy a faj kihal.
A siketfajd az utolsó jégkorszak óta, több mint tízezer éve élt a Vogézekben, és egykor Magyarországon is előfordult: az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság korábbi címerében is szerepelt. Magyarországon 1985-ben, Szalafőn látták az utolsó példányt. A klímaváltozás, a fenyvesek visszaszorulása és a nagyüzemi erdőgazdálkodás a fajt itt is sújtotta. A film készítői később a német határhoz közeli hegyekből Norvégiába indulnak siketfajdlesre, mert északon még stabil állomány él.
A család kora hajnalban indul az erdőbe. A nagypapa egy hatalmas kidőlt fát simít végig, amely holtában is szolgál: gombáknak, rovaroknak nyújt otthont, kérge táplálja a talajt, mellette apró csemetefa növekszik. A fiú még álmosan bóklászik, szemében mégis látszik a meghatottság, ahogy megosztják vele a természet katedrálisának titkait.
Az erdőben erdei szalonkát, odúban gubbasztó baglyot, bolondozó mókusokat és harkályt is megfigyelnek. Egy szarvas orrából magasba gomolyog a pára, ahogy felbőg, majd összeakasztja agancsát ellenfelével. Végtelen mohaszőnyegen lépkednek, a lebukó nap súrlófényei arannyal vonják be az ágakat, szélfútta pókhálókon remegnek a foglyul ejtett esőcseppek. A föld alól borzok bújnak elő, harcias fekete csíkjaik ellenére senkit sem rémítenek meg.
Éjszaka a házban a nagypapa és fia nosztalgiázik. A rendező az első beavatásáról mesél, amikor tizenkét évesen először egyedül otthagyta az apja madárlesen egy fa alatt. A közös füttyjeleiket próbálják felidézni, és azt, hogy az élmény nem tántorította el attól, hogy azután is folyton kimenjen az erdőbe az apjával. Simon, aki most akkora, mint akkor az apja volt, kissé megriad a történettől.
A rengetegben bőven van idő: az idősebbek Simont hangmérnöknek képzik ki. A fiú fülhallgatóval a fején és szélvédő kosaras mikrofonnal hangokat keres. Énekes rigó trillázik, és bár halkan lopakodna, rekedt nyervogása leleplezi a vadmacskát.
Vincent komoly lest rendez be, hogy megmutassa apjának az egyik nagyobb és titokzatosabb vadonlakót. Előző nap látta, ahogy egy hiúz zsákmányának felét elrejtette, és hosszas várakozás után meg is pillantják, amint minden neszre fülelve visszalopakodik érte. Michelnek ez az első hiúza, noha önéletrajzi könyve szerint nyolcszáz éjszakát töltött lesben a természetben, hogy megfigyelhesse a siketfajdot.
Lágyan érkezik a tél, hókristályok csillámlanak az éjben. A természet évmilliók óta változatlan liturgiájába hirtelen repülőzaj rondít bele a magasból: Michel megjegyzi, hogy manapság tízpercenként három repülőgép is elszáll, még éjszaka is, míg nem is olyan régen legalább esténként csend volt.
A 93 perces film végül a messzi észak havas hegyoldalain zárul. A vetítés után az utcán károgó varjak ébresztik fel a nézőt az ámulatból. A film nem hangos, hivalkodó barokk oratórium a klímaváltozásról, hanem csendes szimfónia a szemünk előtt eltűnőben lévő természetről, amelyet – a szereplők szavaival – csodálnunk kell, amíg csak felkel a nap.
Az Erdő zenéje idén elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek és a legjobb hangnak járó César-díjat is.
