Az egészségügy nem a krónikus betegségek kiszűrésére, hanem az akut problémák kezelésére épül
A magyar egészségügyi rendszer nem a krónikus betegségek megelőzésére és kiszűrésére épül, hanem az akut problémák ellátására – hangzott el egy szakmai beszélgetésben. A résztvevők szerint a kórházakkal kapcsolatos leggyakoribb asszociációk – a hiányzó szappan vagy a leomló vakolat – mögött jóval mélyebb rendszerszintű gondok húzódnak meg, és nem az orvosok a hibásak, hanem maga a rendszer.
Egy friss elemzés szerint a magyar egészségüggyel sosem volt minden rendben. Mint elhangzott, amikor valakinél már szívinfarktus lép fel, lehet, hogy jól-rosszul ellátják, de a rendszer nem arra épül, hogy el se jusson idáig a beteg, hanem arra, hogy az infarktust túlélje. Magyarországon a születéskor várható élettartam öt évvel marad el az európai átlagtól, Észak-Magyarországon pedig további öt évvel kevesebb. Különösen aggasztó, hogy a kezelhető okokból bekövetkezett halálozások számában az uniós rangsor végén szerepel az ország: százezer főre vetítve csak Romániában, Bulgáriában és Litvániában rosszabb a helyzet.
A betegek eligazítás nélkül bolyonganak a rendszerben
A beszélgetés résztvevői szerint Magyarországon a betegútnak nincs felelőse, nincs, aki koordinálná a folyamatokat, és nemcsak az ellátórendszert, hanem magát a beteget is koordinálni kellene. Egyes országokban úgynevezett betegút-koordinátorok segítik a pácienseket a diagnózis utáni eligazodásban, például a gyógyszer kiváltásában vagy a következő kontrollvizsgálaton való részvételben.
A szervezés átgondolatlansága nemcsak logisztikai, hanem finanszírozási kérdés is. Fontos szemléletbeli kérdés, hogy az egészségügyi rendszer mit finanszíroz: a gyógyulást, a teljes betegutat, vagy csak az egyes eseményeket, például a műtéteket.
Az állami és a magánegészségügy nincs összehangolva
Az emberek a rosszul működő közegészségügyi szolgáltatásokat végül zsebből próbálják meg kifizetni. A beszélgetésben ezt régóta fennálló, generációkon átívelő jelenségként írták le: sokan próbálnak valahogy kontrollt szerezni a sorsuk felett, mert azt látják, hogy ha ráhagyják magukat az állami intézményrendszerre, akkor el fognak veszni. A szektorsemleges finanszírozás lényege, hogy a társadalombiztosítás attól függetlenül kifizeti valakinek a gyógyulását, hogy állami vagy magánkórházban történik-e, ehhez azonban több előfeltétel szükséges.
Régiós és uniós szinten is keveset költ az állam az egészségügyre
Magyarország régiós és uniós összehasonlításban is nagyon keveset költ az egészségügyre a GDP arányában, miközben a saját zsebből fizetett hozzájárulás az összes egészségügyi kiadáshoz viszonyítva kiugróan magas. Míg sok szakpolitikai területen – például az oktatásban – nem az a fő baj, hogy keveset költ az állam, hanem hogy nem hatékonyan, az egészségügynél nem ez a helyzet: az EU-n belül tényleg az egyik legkevesebbet költi az ellátórendszerre.
Óriási probléma az általános, a rendszer minden szintjét érintő humánerőforrás-hiány is: sok kórházi osztály bezárása elsősorban nem az orvoshiány, hanem a szakdolgozók hiánya miatt következik be.
A háziorvosi rendszer máshol másképp működik
A fejlettebb egészségügyi rendszerekre nem az a fajta háziorvosi praxisméret jellemző, mint ami Magyarországon kialakult. Jobban működő megoldás, amikor többféle szakmát összefogó csoportpraxisokat alakítanak ki, amelyek a prevencióra, az egészség-magatartás fejlesztésére és az egészségtámogatásra fókuszálnak. Például a háziorvos mellett dietetikus, gyerekpszichológus, pszichiáter és nőgyógyász is dolgozik, akik célzottan tudják kezelni az odalátogató betegeket. Mint elhangzott, ma egy háziorvosnak egyszerre kell szociális munkásnak, dietetikusnak és pszichiáternek is lennie, mindent neki kell ellátnia, ami az alapellátás túlmedikalizáltságát is mutatja.
Nemcsak az egyéni egészség miatt fontos az ellátórendszer jövője
Magyarországon a társadalom fogy és egyre idősödik. A beszélgetésben elhangzott: ha nem vigyázunk azokra az emberekre, akik itt élnek, ha nem segítjük, hogy minél tovább egészségben éljenek, nemcsak az ország fogy el, hanem a saját közvetlen környezetünk tragédiáival is naponta szembesülünk. Az egészségügy az ország hosszú távú egészsége mellett a termelékenység növekedése szempontjából is kulcskérdés: ahhoz, hogy a tudásunkat növeljük, az egészségben töltött életéveink számát is növelni kell.
