Kokárdák gyártása közösségi együttműködéssel: kérdőjelek és kihívások
Kelet-Magyarország egyik szakközépiskolájában januárban segélykérő levelet küldött a beosztott pedagógusának, aki hímző és gyöngyfűzésszakkört vezetett. A levélben a tanár kifejtette, hogy a szakköre diákjai, mindössze tízen, ezer kokárda legyártására vállalkoztak február közepéig, ami rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. A problémát súlyosbította, hogy a segítségnyújtásra való felkérés előtt csupán a szakkörvezetők kaptak tájékoztatást a Nemzeti Művelődési Intézettől (NMI) az ilyen nagyszabású feladat miatt, az alapanyagok viszont csak januárban érkeztek meg, így ekkor már alig maradt idő a feladat végrehajtására.
A pedagógus elmondása szerint a tanárok között eluralkodott az a furcsa helyzet, hogy senki sem tudta, pontosan mire is fognak kelleni a kokárdák. Amikor rákérdezett egy kollégájára, hogy mi történik, ha a határidőre nem készülnek el a darabok, a válasz azt sugallta, hogy a helyzet komolyságát inkább el kell hallgatni. Az iskolás közösség tagjai, tanárok, szülők és diákok szó szerint minden szabadidejüket feláldozták a kokárdák elkészítésére; a varrás a tanórákon, szakmai gyakorlatokon, sőt otthon is folyt.
Viszont a projekt előrehaladása lassú volt: a diákok szorgalmának és ügyességének köszönhetően fejenként csupán két-három darabot tudtak elkészíteni egy szakkörön. A pedagógus úgy érezte, hogy a közösségi kokárdavarrás egy szép kezdeményezés lehetett volna, azonban a kötelező mennyiség teljesítése aránytalanul nagy terhet jelentett. Ráadásul az elkészült kokárdák felét az NMI-nek kötelezően be kell szolgáltatni, így a maradék ellátásáért is az iskolának kell felelősséget vállalnia, ami hozzájárul a kérdéses cél szükségességéhez.
A közösségi szakkörök és a célok
A Nemzeti Művelődési Intézet által előírt ötszáz kokárda elkészítési kötelezettség minden egyes szakkörre vonatkozik, a feladat teljesítése a tematikától függetlenül kötelező. A középiskolák mellett más iskolák és közművelődési házak is hirdetnek hasonló programokat, ahol a közösség támogatására kérik az embereket a kokárdák előállításához. Számos közművelődési intézmény, például a Máriahalom Kultúrház, nyíltan kérte a lakosságot a feladat elvégzésére.
Amivel történik a közösségi összefogás, az valóban bátorító és kedvező hatással bírhat, de a kérdés továbbra is fennáll: hol kerülnek majd felhasználásra ezek a hatalmas mennyiségű kokárdák? Egy helyi öregotthon, óvodák és kulturális programok is szóba kerülnek, ugyanakkor a feladat megvalósítása komoly gondot jelent a résztvevők számára, hiszen a diákoknak és pedagógusoknak egyaránt korlátozott idejük van.
Egy másik szakkör vezetői a feladatot nem tekintették kötelezőnek, viszont szívesen vállalták azt, szervezve közösségi rendezvényeket, ahol a kokárdák elkészítése együttes programként valósulhatott meg. Beszélgetések, teázások közepette haladt a munka, amely lehetőséget teremtett a közösségi kapcsolatok erősödésére is.
Kérdések az NMI felé
A kokárdák céljára vonatkozóan kérdéseket küldtünk a Nemzeti Művelődési Intézet felé, melyekre várjuk a válaszokat. Fontos tisztázni, hogy miért éppen a szakköröket bízták meg a feladattal, és hogy milyen következményekkel jár, ha azt nem tudják teljesíteni, illetve mire lesznek felhasználva az összegyűjtött kokárdák. A nehezen kigondolt mennyiségek és a célok tisztázása elengedhetetlen a jövőbeni hasonló együttműködésekhez.
Bár a kokárdák gyártása közben számos közösségi erőfeszítés valósul meg, a célok és a valós felhasználás maga is kérdéses marad, ami a hivatalos szervektől egyértelműbb válaszokat követel.
