Horváth Tamás: Hervadó virágok
A komp cudar időben indult Calais-ból, az utasok csúszkálnak a fedélzeten. A elbeszélő a korlátba kapaszkodva idézi fel azt az estét, amikor együtt nézték meg a Hervadó virágok című filmet a Bemben.
A vetítés után sokáig egyikük sem szólalt meg. Végül a lány arról kezdett beszélni, mennyire szeretett régebben egyedül moziba járni: a popcorn illatát, a festékszagú plakátokat, a kényelmetlen üléseket és a hazautat említette. Az elbeszélő reménykedve javasolta, hogy akkor mindennap járjanak el a Bembe, de a lány már nem mosolygott, elnézést kért és kiment a teremből. Később az előtérben látta, hogy sír. Telefonon már nem érte el, legközelebb Berlinben találkoztak.
Az első berlini estén a lány hangtalanul sírt, majd egyre többet meszélt magáról, de egy ponton abbahagyta. Amikor az elbeszélő a berlini Bem moziról kérdezte, összegömbölyödött a paplan alatt, és kijelentette, hogy Bemből csak egy van, több száz kilométerre tőlük.
Az elbeszélő Berlinben maradt, egy burgerezőben vállalt munkát, és a lánnyal leginkább csak hétvégén találkozott. Moziba nem jártak, a Watergate-be igen, ahol a lány sosem táncolt, csak a falnak dőlve cigizett. Egyik este eltűnt, és hajnalban a bejáratnál találkoztak újra. A villamoson az elbeszélő apró pontokat vett észre a lány karján, de nem kérdezett rá. Otthon a lány azt mondta, utálja őt, ő pedig nem kérdezte meg, miért.
A hajón egy matróz figyelmezteti az elbeszélőt, hogy a hullámok miatt veszélyes helyen áll. Eszébe jut az utolsó este: olajszagú ruhában ült a lány kanapéján, aki megkérdezte, elviszi-e még egyszer a Bembe. Nem tudta a választ. A lány elaludt, ő betakarta egy pokróccal, és eljött.
A matróz kérdésére – hogy jól van-e – megáll, és a tokra teszi a kezét. A köd oszlani kezd, előbukkannak Dover fehér sziklái. A korlátnál kinyitja a tokot, a szél megmozgatja a felszálló porszemeket. Pedig a lány mennyire utált táncolni.
