Úgy mutatták be az Aidát Nápolyban, ahogy talán már sosem látjuk többé
A nápolyi Teatro di San Carlo operaház a nyár végén, még a 2026–2027-es évad hivatalos megkezdése előtt műsorára tűzte Giuseppe Verdi Aida című operáját. A koncertszerű előadáson Anna Netrebko és Jonas Kaufmann mutatta meg, miért éppen róluk szólt az elmúlt két évtized operajátszása.
A százötvenöt éves Aidát százötvenhárom éve láthatta először a nápolyi közönség a Teatro di San Carlóban, abban az operaházban, amely a helyi bemutató évében, 1873-ban már közel nyolcvan éve létezett. Az azóta lezajlott több mint ötven nápolyi Aida-produkcióban énekelte a címszerepet Maria Callas és Renata Tebaldi, de brillírozott egyiptomi hadvezérként Franco Corelli vagy Carlo Bergonzi is. Az idei koncertelőadás ennek a nagy, évszázadokon átívelő névsornak a méltó, de már hanyatló záródarabja lehet.
A nápolyi operaház zenekarát Riccardo Frizza dirigálta, aki a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának 2022-től vezető-, majd az idei évtől tiszteletbeli karmestere, így számtalan koncertet adott Budapesten is. Frizza biztonsági játékosnak tűnt, aki a mű széttagolásával adott eligazodási pontot, de emiatt néhol úgy érződött, mintha csak el akarna jutni egy-egy rövid zenei lezárásig. A Teatro di San Carlo zenekara hol melléfújva, hol nagy csinnadrattával kísérte Frizzát, és a kórussal együtt összességében inkább dinamikus színezetet, mintsem érzelmi sokszínűséget adtak a műnek.
A basszus, Köpeczi Sándor, a Magyar Állami Operaház magánénekese Ramfis főpap szólamát énekelte erős hanggal és kellő magabiztossággal. Elizabeth DeShong Amneris szerepét énekelte, kezében szövegkönyvvel, érzékenyen és pontosan artikulálva a szerepet.
Anna Netrebko nápolyi fogadtatása kitörő ovációval zajlott. Az orosz szoprán finom, törékeny piano hangjai nyomán Aida legelső áriáját az első felvonásban a felső páholyok rögtön ismétlésre ítélték, végül sikertelenül. Netrebko az egész művet ezekre a már-már üvegvékonyságú, rendkívül érzékeny magasságokra hegyezte ki. A Nílus-parti duettben egy pillanatra megtört a hangja, melyet Kaufmann ügyes ritmusú továbblendüléssel palástolt el. A nagyária („O patria mia!”) fantasztikus érzelmi töltettel előadva egész Nápolyt megbabonázta. Netrebko az elmúlt években tudatosan váltott a drámaibb repertoárra, és ez a váltás visszaköszön a hangjában is: hiába a sok fenséges pianissimo, a mélyebb hangfekvésben a dallamok sokszor erőltetetten szólalnak meg.
Jonas Kaufmann a tenorok között hasonló szerepet tölt be, mint Netrebko a szopránoknál. Az elmúlt években Otellót és súlyosabb Wagner-szerepeket váltogatott Radamesszel. A védjegyévé vált pianókat az úgynevezett messa di voce technikával toldotta meg, ami egyetlen igazi áriájának („Celeste Aida”) végét is megpecsételte. A magas B hangok nem bírnak átütő erővel, a sor lezárása viszont továbbra is utánozhatatlan. Kaufmann nem a kegyetlen harcost, hanem az érző szerelmeset mintázza meg hangban is, ami kompromisszumtétel arra nézve, hogy akusztikájában jószerivel maga alá gyűri a zenekar. A mű végén Aida és Radames kettőse egészen lélekfacsaró.
A hazai pályán daloló, Amonasrót megformáló Luca Salsi erős, sűrű baritonjával elegánsan megtámogatta a többi előadót.
Ez az egyik utolsó olyan alkalom lehetett, amikor ezt az operát ilyen technikai pallérozottsággal és érzelmi amplitúdóval a maga letisztultságában, mindenfajta elborult rendezői víziótól lecsupaszítva hallhatta a közönség. Legközelebb, amikor újra így szólal majd meg, az már feltételezhetően egy másik korszak operajátszása lesz, új énekesekkel és talán új művészi hagyományokkal.
Az il Pungolo nápolyi napilap annak idején arról írt: „Aligha lehetünk tanúi életünkben még egy ilyen zenei hőskölteménynek. A közönség egyfolytában, s egyre jobban tombolt.” Az idézet az 1873-as nápolyi Aida-bemutatóról szól, ahol a művet még maga Verdi vezényelte.
