Négy órát várt a sürgősségin, majd az orvos magyarul szólította
Több mint három órája várt arra, hogy szólítsák a São José sürgősségi osztályán. A csuklóján zöld karszalag, T3-as besorolás, vagyis nem számít súlyos esetnek. Öt múlt tíz perccel úgy tűnt, még legalább fél órát kell várnia.
Nagy a tömeg: portugálok, brazilok, ukránok és külföldiek. Utóbbiak azért külföldiek, mert a brazilok és ukránok szinte portugáloknak számítanak – úgy ülnek, cigarettáznak, támaszkodnak, kávéznak és beszélgetnek, mintha öröktől fogva itt élnének. A franciák a saját francia orvosaikkal konzultálnak, az angolok pedig nem betegek.
A várakozás alatt a tüneteit igyekszik helyesen megfogalmazni portugálul, halkan felolvassa a mondatokat, mert a kiejtés nagyon fontos. Korábban a nőgyógyásznál történt incidens miatt különösen figyel. Akkor az orvos hosszan nézett rá, majd azt kérdezte, mióta él Portugáliában. Kilenc hónapja – hangzott a válasz. Az orvos ezután azt firtatta, miért nem beszéli a nyelvüket. A beszélgetés végül franciául folytatódott, az időjárásról, éttermekről, a metrósztrájkról és a lisszaboni napsütésről, mintha két ismerős futott volna össze az utcán. A vizsgálat végén az orvos minden átvezetés nélkül azt mondta: asszonyom, azért igazán megtanulhatna rendesen portugálul, nem gondolja.
Több mint négy óra várakozás után végül a hangszóróban meghallotta a nevét. Nem portugál kiejtéssel mondták ki: egy női hang azt ismételte, nagy. Az orvos magyar. A felismerésre gyengéd melegség áramlott a mellkasából lefelé egészen a derekáig, mintha enyhülne a fájdalom.
Boa tarde, senhora Nagy – köszöntötte az orvos, ismét helyesen ejtve a nevet. A panasza felől érdeklődött. A tünetek sorolása közben a vonásait figyelte, és próbálta leolvasni a nevét. Valószínűleg szlovák – az apai nagyanyja is szlovák volt, bár szlovákul soha nem beszélt hozzá. A doktornő szépen beszél portugálul, és valamiért ő is szépen beszél portugálul. Közben mosolyog.
