A Duna-partján a szélsőségek korának határvonalán
Gyakorlatilag minden reggel felfedezem, hogy micsoda újabb kihívásokkal jár a Duna partján élni, különösen a szélsőséges vízállások idején. Emlékszem egy júliusi reggelre, amikor a stégem, mint valami modern Sziszüphosz, teljes erőmmel próbáltam elmozdítani, hogy a többtonnás vízen járó csónakomnak utat nyissak. Előző nap már sikerült néhány métert beljebb tolnom, és bíztam benne, hogy az éjszakai apadás elegendő vizet hagy a stég alatt. Sajnos, a vasból készült szerkezet fittyet hányt az igyekezetemre, ugyanúgy megállt a sekély vízben, ahogy egy túlsúlyos kutya, amelyik nem akar tovább menni. A szomszédom, látva a küzdelmemet, egy motorcsónakkal igyekezett segíteni, hogy mesterséges hullámokat okozva könnyebbé tegye a dolgokat, de az úszómű még mindig makacsul ellenállt. Ezt a harcot gyakorlatilag elvesztettem.
Élet a Duna-parton, egy híd nélkül megközelíthető szigeten, rendkívüli kihívásokat jelent. Az úszómű izgalmas és szükséges eszköz, ami lehetővé teszi, hogy könnyedén átkelhessünk a vízen, hiszen naponta többször is lehetőségünk van csónakba szállni, ügyeket intézni, vásárolni. Azon a napon, amikor a stég végleg megadta magát, a budapesti vízállás még csak 150 centi volt. Úgy éreztem magam, mint a „Cápa” című film tudósa, aki figyelmezteti az embereket, hogy nagy gondok várnak ránk.
Tisztában voltam azzal, hogy ha július közepén ilyen alacsony a vízállás, az aszály már tombol. A meteorológiai előrejelzések is azt mutatták, hogy a Duna vízgyűjtő területén nem várható csapadék. S az alacsony vízszint, mint egy dominó, csak tovább folytonosította a problémát. Július végére már rekordalacsony vízszintet regisztráltunk, aminek következményeként energiahiány is lépett fel.
Most, amikor csónakba szállok, a partra húzott járművet teljes erőmmel kell tolnom, hogy elegendő víz êtreelődjön alá. Minél alacsonyabb a Duna vize, annál messzebbre kell gyalogolni a bokáig érő vízben, hogy végül feljussunk a csónakba. Amikor a családot beültetem, gyakran látom, hogy a jármű megfeneklik, és közösen küzdünk, hogy visszaszerezzük az egyensúlyt.
Meglepetések a vizek között
A víz alatti világ sokszor bővelkedik meglepetésekben. Néhány napja a fiammal találkoztunk egy példa nélküli leletet: egy büdös, szétszakadt perzsa szőnyeget húztunk ki a vízből, melyré a Duna áramlata juttatott el hozzánk. Azon kívül, hogy különös látványt nyújtott, elriasztotta a parton pihenő vadkacsákat is a szörnyképződmény. Míg ezek az események szórakoztatóak, más, a víz alatti, elhagyott tárgyak, mint autógumik vagy sörösüvegek, inkább riasztóak, és azt mutatják, mennyire elhanyagolt állapotban van a folyó
A hajóforgalom is drámai módon csökkent. A nagyobb hajók hullámai, amelyek korábban zúzták a stégeinket, most eltűntek. A hobbihajósok száma is minimálisra csökkent; sokan az alacsony víz miatt képtelenek vízre bocsátani csónakjukat, míg mások az alacsony víz állapotát tartják biztonságosabbnak.
Stressz a Duna közelében
Mindezek ellenére a víz nem csupán a vízi élőlények otthona. Az itt élőknek is jelentős stresszt jelent a folyamatosan változó vízállás. Minden nap a Hydroinfó jelentése állandó része a mindennapjaimnak, hiszen az úszómű állapotának megítéléséhez elengedhetetlenül szükséges tudni a vízszint alakulását. Nagy a tét, hiszen az árvizek és aszályok mindig kézzelfoghatóbbá válnak.
A közelmúlt eseményei csak megerősítik, hogy a szélsőséges időjárás korát éljük. Szeptember 10-én például 122 centi volt a vízállás, de egy héttel később már árvíz fenyegetett, ami szeptember 21-én 829 centin tetőzött. A jövő tükrében így tehát a legfontosabb tanulság az, hogy számítani kell az alacsony vízszintre, de az áradásokra is, különös tekintettel a paksi erőműre, amelynek működését ez a jelenség befolyásolja a legjobban. Éppen ezért legyünk felkészülve a jövő kihívásaira, hiszen bármi, de tényleg bármi elképzelhető.
