Egy páncélszekrényben bukkant fel a D-209-es dosszié
A Nemzetbiztonsági Hivatalt 2002 nyarán rövid ideig megbízott igazgatóként vezető Jónás Endre kíváncsiságból nyittatta ki azt a két páncélszekrényt, amely a Falk Miksa utcai épületben, a főigazgatói szobától egy ajtónyira állt. A szekrények a főigazgatói irattár részeként évenkénti bontásban, zömében zárt borítékokban tárolták az iratokat.
Alig néhány nappal később, 2002. június 18-án a Magyar Nemzet azt állította, hogy a frissen megalakult MSZP–SZDSZ-kormány miniszterelnöke, Medgyessy Péter a rendszerváltás előtt a titkosszolgálatnak dolgozott, D-209-es számon nyilvántartott, szigorúan titkos állományú belügyes főhadnagyként.
A cikk megjelenésének másnapján Jónás a Tóth András államtitkár utasítására belső vizsgálatot rendelt el. A munkatársak valamennyi nemzetbiztonsági adattárat átkutatták, de még csak utalást sem találtak a D-209-esre. Jónás az átadás-átvételi okmányokat is átnézte, eredmény nélkül.
Két héttel később egy munkatársától érdeklődött, hová kerülnek azok az anyagok, amelyek nem kapcsolódnak egyetlen műveleti területhez sem. A válasz szerint a főigazgatói irattárba, amelyről addig nem is tudott. A harmadik iratgyűjtő kinyitásakor tűnt fel neki, hogy a galambszürke tasakok között egy világoszöld boríték bújik meg. Rajta a D-209-es jelzés és egy utalás arra, hogy személyügyi anyagról van szó.
Jónás azonnal jelentette az államtitkárnak, a borítékot másnap bontották fel, tartalmát jegyzőkönyvezték. Az nem derült ki, hogy a személyügyi dosszié hogyan került a főigazgató páncélszekrényébe. A szekrényben 1994-es anyagokat tároltak, ilyen dokumentum azonban törvényesen nem fordulhatott volna ott elő. Egy 1995-től hatályos törvény szerint csak azok az iratok maradhattak az NBH-nál, amelyek a feladatai ellátásához szükségesek, minden más az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába került át.
A Medgyessy Péter titkosszolgálati múltját vizsgáló, 2002 nyarán felálló parlamenti vizsgálóbizottság hosszú éveken át titkosított jegyzőkönyvei rávilágítanak arra, milyen fejetlenség uralkodott a titkosszolgálatoknál a rendszerváltáskor és az azt követő években.
A bizottság előtt 2002 júliusában Simon Sándor, az NBH második főigazgatója arról beszélt, hogy a rendszerváltáskor a Belügyminisztériumban őrzött iratokat szétválogatták: a kémelhárítás anyagai az NBH-hoz, a hírszerzés dokumentumai az Információs Hivatalhoz kerültek. Az NBH-ba azonban ruháskosarakban, ömlesztve érkeztek meg az iratok, és nem a teljes nyilvántartási rendszer. Mielőtt oda kerültek, gyakorlatilag bárki hozzáférhetett a BM munkatársai közül.
„Ezért következett be az a sajnálatos tény, hogy a rendszerváltás előtt operatív érdekekre hivatkozva jegyzőkönyv nélkül mindent semmisíteni lehetett” – mondta Simon. Beszámolója szerint a hivatal maradékanyagot vett át mindenféle nyilvántartás és leltár nélkül, ezeket az anyagokat pedig meg lehetett hamisítani, ki lehetett emelni, módosítani lehetett.
Jónás Endre a bizottsági meghallgatásán úgy fogalmazott: a rendszerváltás időszakában az operatív okmányok megsemmisítési folyamatában ma senki nincs, aki autentikus forrásként megmondja, hogy mi, mennyi és hol lett megsemmisítve.
A rendszerváltáskor a formálódó politikai elit sem ismerte a titkosszolgálatok működését. Gálszécsy András, a polgári titkosszolgálatokat 1990-től két éven át miniszterként felügyelő politikus a bizottság előtt arról beszélt, hogy gyakorlatilag semmilyen tájékoztatást nem kaptak arról, miként működtek a III-as Főcsoportfőnökség egyes egységei. A megmaradt kollégák mondták el nekik, hogyan dolgoztak, milyen szervezeti egységek voltak, és ők beszéltek az iratmegsemmisítésről is.
Az iratanyagokban uralkodó káosz miatt legendák, mítoszok és pletykák keltek szárnyra, és sorra bukkantak fel olyan dokumentumok, amelyekkel befolyásolni lehetett a közéletet – nem egy-két évig, hanem hosszú évtizedekig.
