Vidnyánszky Attila bocsánatot kért az SZFE elfoglalásáért, de nem úgy
„Bocsánatkérés” címmel nyílt levelet tett közzé Vidnyánszky Attila, amelyben kitért a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltására, az elért eredményekre és a hat évvel korábbi egyetemfoglalásra is.
A levél elején a november 11-ére szervezett megemlékezésről írt, amelynek során ismét körbevonták a piros-fehér szalaggal az egyetem Vas utcai épületét. Meglátása szerint a megemlékezés „természetesen nem elhanyagolandó, de mérsékelt érdeklődés mellett” zajlott. Felidézte Bodó Viktor nyilatkozatát is, aki arról beszélt, hogy a hat évvel korábbi események felelősei azóta sem kértek bocsánatot, és közülük többen ma is pozícióban vannak az egyetemen.
„Érzelmes rendezvény volt: villámbeszédekkel, koreografált, lerendelkezett jelenetekkel. Ez utóbbi: 71 másodperces, részletesen, központi forgatókönyv alapján készítendő felvételek beküldésére szólították fel a színházi társulatokat és – ami igazán fájdalmas és elgondolkoztató – az egyetemi osztályokat. Mindezt a véleményformálás, az önkifejezés és a szabadság még nagyobb dicsőségére. Kedves Emlékez(tet)ők! Ezt hívják úgy, hogy hódoltatás vagy idomítás. Ez az, amit határozottan megpróbáltunk, és úgy gondolom, hogy sikerült is az elmúlt hat évben elkerülni. És most bocsánatkérést várnak…” – írta.
Vidnyánszky közölte: megszólítva érzi magát. „Bocsánatot kérni jöttem, nem mentegetőzni. Csakhogy a tények makacs dolgok, az érzelmeink viszont könnyen megcsalnak bennünket. Álságos tehát, amikor a tényekről folyó vitát az érzelmek síkjára terelik. Különösen, ha tudatosan teszik. Ezt hívják manipulációnak. Gyermekek esetében megrontásnak, fiatalok esetében lélekmérgezésnek” – fogalmazott, hozzátéve, hogy ennek a hallgatók látják a kárát.
„Bocsánatot kérek tehát a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány korábbi elnökeként, amiért munkatársaimmal erőfeszítéseket tettünk a következő eredmények elérésére…” – folytatódik a levél, amelyben a modellváltás utáni eredményei között említi az egyetem épületeinek felújítását, az új ingatlanok megszerzését, a stúdiók modernizálását, valamint azt, hogy a hallgatók a Nemzeti Filmintézettel kötött együttműködésnek köszönhetően minden korábbinál több filmet készíthettek.
Kiemeli a nemzetközi kapcsolatok bővülését, az elismert külföldi alkotók mesterkurzusait, a hallgatók külföldi fesztiválszerepléseit és a több mint ötven kulturális intézménnyel kialakított együttműködést. Beszámol új szakok akkreditálásáról, könyvek és egy saját folyóirat kiadásáról, illetve arról, hogy szerinte minden korábbinál sokszínűbb lett az egyetem oktatói kara. Külön eredményként hangsúlyozza, hogy az általa indított osztályok hallgatói nagy arányban tudtak elhelyezkedni a magyar kőszínházaknál.
A rendező szóba hozta az Ódry Színpadot is: szerinte a színpad sorsa miatti aggodalom azért is álságos, mert a korábbi vezetés „meg akarta szüntetni az Ódryt mint játszóhelyet, és sportteremmé alakították volna”. A Vas utcai épület ügyét az egyetem által korábban használt, majd a jezsuita rendnek visszaadott Horánszky utcai ingatlan példájával állította párhuzamba, amellett érvelve, hogy az érzelmi kötődés önmagában nem jogosítja fel az egyetemet az épületek birtoklására: „Az egész »nekünk ez jár, mert érzelmileg kötődünk hozzá« propaganda merő ábránd. Elvakít mindenkit. A propagandával az a baj, ha valaki elhiszi: ha eleget ismételgeti, igaz lesz”.
Levele végén utalt a modellváltás során történt elbocsátásokra is: „Emlékeztetnék, hogy a modellváltáskor nem mi küldtünk el oktatókat, ők (egy részük) nem voltak hajlandóak velünk dolgozni, s később is kizárólag azoktól kényszerültünk megválni, akik módszeresen lejáratták és akadályozták az egyetem munkáját.” Zárásként a hallgatók fejlődése és nyugodt munkavégzése érdekében kér „minden gyűlölködő, személyeskedő véleményformálót”, hogy „lépjen túl politikai elfogultságán és vegye figyelembe a tényeket.”
