Nona Fernández: Chilean Electric – részlet
1883 egyik estéjén Santiago utcáin az emberek a Plaza de Armasra siettek, hogy részt vegyenek az áram bevezetésének ünnepségén. A mesterséges fény izzói legyőzték a sötétséget, vezetékek és lámpaoszlopok szőtték át a várost.
Az elbeszélő estéről estére nagymamája meséit hallgatta a fényavatásról, ám amikor a múlt kirakósdarabjainak nyomába ered, rádöbben: a nagymama huszonöt évvel az ünnepség után született, így az emlék nem lehetett a sajátja. Az elbeszélő úgy dönt, a történetmeséléssel gyújt világosságot az emlékezet sötétjében: nagymamája Remington írógépe elé ül és írni kezd.
A nagymama meséje szerint német vállalat érkezett, hogy bevezesse a villanyt. Sok munkás és szerelő jelent meg a téren, amely egész Santiago de Chilében elsőként kapott közvilágítást. A munkálatok évekig elhúzódtak – elég ideig ahhoz, hogy az egyik német villanyszerelő megismerkedjen egy nővel, és négy gyermeke szülessen tőle.
Egy este a gyermekek édesanyja szólt, hogy indulnak a városba, mert az édesapa befejezte a munka egy részét, és a téren avatóünnepséget tartanak. A szinte sötét utcákon halványan világítottak az apró kanócos lámpák. A testük árnyéka rávetült a falakra és a földre, haladt a hátuk mögött.
A Plaza de Armas zsúfolásig megtelt. Az öregek elfoglalták a padokat és a katedrális lépcsőit, a gyerekek édesapjuk vállán nyújtogatták a nyakukat. Kutyák, tyúkok és néhány öszvér is kinn volt. Több száz fej és test gyűlt össze, mind a maga árnyékával, feszült figyelemmel várva a világosságot.
Talán valaki beszédet mondott az emelvényről, talán szó esett a fejlődésről és a jövőről. Vagy talán egy fehér hajú német egyszerűen csak jó hangosan elszámolt háromig: eins, zwei, drei. Aztán felkapcsolta az áramot, és a téren egyazon pillanatban felgyulladt minden frissen felállított lámpa.
Az emberek elnémultak. Még a légy se rezzent, teljes csend volt. A fény sokkal erősebb volt a kanócos lámpákénál, tolakodón és váratlanul felfedte az emberek arcát az éjszakában. Soha nem látták még így egymást a santiagóiak. Az emberek a lámpákhoz léptek, mosolyogtak az izzók alatt, és megvilágított testüket mutogatták.
A szőke kislány szorosan az anyja kezébe kapaszkodva nézte végig az egészet, mert nem igazán értette, mi történik. Az izzók ragyogása olyan erős volt, hogy eltűntek az árnyékok a téren. A kislány azt hitte, hogy egy csapásra véget ért az este, hogy már itt a hajnal, és bármelyik pillanatban indulnia kell az iskolába. Azt mondta, nagyon félt, és első gondolata az volt, hogy a villanyfény kijátssza az időt.
Néhány perc múlva valaki összeütötte a tenyerét, a taps átterjedt más kezekre, és aztán már mindenki tapsolt. Az ünnepség egész éjjel tartott az új izzók alatt.
A német vállalat szórta tovább a fényt a városban. A következő években cementoszlopokat telepítettek az utcák mentén, új lámpákkal és kábelekkel. Szép lassan előtűnt a város, a legsötétebb zugok sorra világosságot kaptak. A legelső lámpaoszlopok magukon viselték az őket állíttató német vállalat nevét: körkörös logó, benne mozaikszó.
Nagyanyámnak nem volt köldöke. Egyik este, későn, rosszat álmodtam és felriadtam, ezért átmentem hozzá, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Megláttam a nagy, felfújt lufira emlékeztető, sima fehér hasát, és nem volt rajta köldök. Nem bújt el bőrredő alá, egyszerűen nem létezett. Évekig nem szóltam semmit arról, amit láttam, és nagyanyám, úgy sejtem, hálás volt ezért.
Amikor felnőttem, megtudtam, hogy valamikor régen megműtötték, és a műtét végén az orvos úgy döntött, lezárja a köldökét. A helyén apró heget hagyott, melyet aznap este bizonyára nem láttam.
