Osztrák fotográfusok képei idézik fel az 1956-os forradalmat és a menekültválságot
Budapesten készült felvétel Nagy Imre miniszterelnök beszéde után, amelyben bejelentette a szovjet csapatok kivonását és deklarálta Magyarország semlegességét – ezzel a képpel nyílik az a tárlat, amely osztrák fotóriporterek 1956-os magyarországi és ausztriai felvételeiből válogat.
Az első olyan fénykép, amely elesett katonákról készült és nyomtatásba is került, az amerikai polgárháború idején született. Ez volt az első alkalom, amikor egy távoli tragédiát papírra nyomtatva messzire elvittek. Onnantól kezdve a világháborúkat a hadseregek sajtótisztjeinek leírásán túl fotókról is megismerhette a közönség: a fotó kiszökött a műteremből, és a művészetből a legfontosabb dokumentáló erővé vált.
Nem véletlen, hogy 1956-ban már számos külföldi fotóriporter dolgozott Budapesten, köztük osztrákok is. Az Osztrák Nemzeti Könyvtár Állami termében október 14-én nyílt kiállítást az ő képeikből válogatták. A számos, eddig még kiadatlan kép a könyvtár gyűjteményéből származik, és a forradalmat, illetve a mintegy 200 ezer magyar menekült Ausztriába érkezését dolgozza fel.
1956-ban Ausztria a második világháború utáni legnagyobb humanitárius próbatétellel szembesült. A végeláthatatlan embertömeg nyújtotta feladatok bármely más országot is próbára tettek volna. Ötvenhat ezért Ausztriában ugyanúgy a kollektív emlékezet része, a huszadik század meghatározó eseménye lett, mint Magyarországon. A kiállításon látható képek tovább mesélik azt a történetet, amit a Magyarországon készült fotókról már ismerünk: az utcákon vonuló békés tömeget, a tereken heverő holttesteket, majd a barikádok és a szovjet tankok képeit – ezek a sajátjaink akkor is, ha külföldi fotózta őket.
A határ túloldalán egy másik dráma kezdődik
November negyedike után az itthon maradók nem maradtak szabadok, akik elmentek, nem voltak már nép. A nyelvükön és sorsközösségükön kívül az arcokon látható megkönnyebbülés teszi hasonlóvá őket. Ugyanakkor ez a megkönnyebbülés meg is különbözteti ezeket a képeket más krízisek sajtófotóitól. Kisgyerekes családokról a vonat mellett vagy azok ablakaiban készülhetett volna kép egy kitelepítéskor is. A csomagokkal küszködő férfi és gyermekét cipelő nő akár tűzvész vagy földrengés elől is menekülhetne, arcukon reménytelenséggel. Noha a teljes bizonytalanságot választották, mégis, a csikorgó téli éjszakán szántóföldön siető fiatalokról is sugárzik a megkönnyebbülés.
A kommunista rezsim és a szovjet megszállás elől menekülők fogadása, elhelyezése és ellátása meghaladta volna Ausztria lehetőségeit és erejét. A világ minden részébe eljutó fényképek ezért kulcsszerepet játszottak abban, hogy láthatóvá tették a tömeget és a tömeg szükségeit. A fotók nélkül nem mozdult volna meg a világ, nem indultak volna meg a segélyek. A kép a nyelvi korlátokat is áthidalja, empátiát ébreszt egyetlen szó elhangzása nélkül.
A kiállítás megmutatja azt a különleges nézőpontot is, hogy az osztrákok hogyan viszonyultak a helyzethez. Nyilván jobban áll egy képnek az emberség és a szolidaritás, de tetten érhető a közöny, talán az elutasítás is. Pillanatba merevedett emlékek egy történelmi fordulópontról, amelynek jelentősége messze túlmutat az 1956-os közvetlen eseményeken. Ötvenhat mutatta meg a világnak azt, hogy milyen, amikor tízezrekről kell egyszerre gondoskodni.
Az emberség hídja című kiállítás 2027. január 10-ig látható Bécsben. A tárlaton többek között a rendszerváltás jelképeként eltávolított Lenin-portré győri városházán készült felvétele, a Vöröskereszt andaui menekültszállítását megörökítő képek, a Hansági-főcsatornán Pamhagen közelében átkelő menekültekről készült fotók, az Eisenstadt pályaudvarán és Traiskirchenben készült felvételek, a bécsi Bürgertheaterben kialakított adománygyűjtő pont, valamint az Egyesült Államok nagykövetségén vízumra váró emberek képei is szerepelnek.
