Áraink forintban értendők, hitel nincs – Capa Nagydíjat nyert Sivák Zsófia kocsmás sorozata
Sivák Zsófia fotósorozata Észak-Magyarország kocsmáiról nyerte el az idei Capa Nagydíjat. A sorozatnak nem mindig ez volt a címe: évekig az Áraink forintban értendők címet viselte, ezzel nyert Pécsi József-ösztöndíjat, valamint Magyar Sajtófotó-díjat a társadalomábrázolás dokumentarista kategóriájában 2021-ben. Öt évvel később a projekt címe már Hitel nincs.
A fotós 2018-ban kezdte el először Heves megyében fotózni azokat a kocsmákat, amelyek még működtek a háromezer főnél kisebb településeken, majd fokozatosan egyre több megyére terjesztette ki a munkát. A kocsmák évtizedekig közösségi terek voltak: az emberek munka után beültek, ittak, beszélgettek, kártyáztak, dartsoztak, billiárdoztak, meccset néztek, majd hazamentek.
A fordulópontot a 2010-es évek jelentették, amikor végzetesen elterjedtek vidéken is a dohányboltok, amelyek tér nélküli új közösségi terekké váltak. Inni a szabályok szerint közvetlenül előttük nem lehetett, de ezt a buzgó köztereseken kívül szinte senki sem vette figyelembe, akár Hevesről, Somogyról vagy a tizenegyedik kerületről volt szó.
A beltéri cigizés betiltásával megindult a klikkesedés: a dohányosok kimentek, a nemdohányosok bent maradtak, majd tetszőleges kombinációkban váltották egymást. Egyre többen vették meg az italt a boltban és itták meg otthon. A fiatalok már nem jártak kocsmázni, sőt sokan otthonról is a városba költöztek. A közösségi oldalak és az olcsó okostelefonok révén mindenkinek ott volt a zsebében az illúzió, hogy nem marad le sem a világban, sem a baráti társaságából semmiről. A kocsmák sorra bezártak.
A Hitel nincs kocsmáiban az idő megkövesedett: a dísztárgyak, a burkolás és a bútorok az utóbbi fél évszázadból bármikor származhatnak. Az emberek ruhája, a sminkek és a használati tárgyak sem segítenek beazonosítani a képek készítésének idejét. Sivák képei színpompásak, tele furcsa tárgyakkal, amelyek akár viccesek is lehetnének, ha nem áradna belőlük ennyire a melankólia. A fotós Hevesben nőtt fel, ezért egy percig sem kérdéses, hogy komolyan veszi az alanyait.
„Tapasztalataim szerint az emberek ki vannak éhezve a figyelemre, szóval sokszor már az is elég, ha csak meghallgatom őket. Persze van, aki kevésbé beszédes típus, ilyenkor például megoldást jelenthet a zenegép” – mondta öt éve, a Covid kellős közepén. Vakuval fotózott, ami azt jelenti, hogy senkit sem lesből kapott lencsevégre, az alanyok mindig tudták, hogy kép készül róluk.
Arra a kérdésre, miért is kezdhetett el egyáltalán kocsmákat fotózni, egy régi interjúban így emlékezett vissza: „A nevelőapám munka után gyakran betért valamelyik kocsmába, én meg gyerekként mentem utána. Szerettem ezeket az alkalmakat, ilyenkor bármennyi fagyit ki lehetett zsarolni, cserébe meg kellett ígérnem, hogy nem köpöm be anyámnak. Aztán hazaértünk, és egyből köptem. Valahogy belenőttem ebbe a világba.”
Az a világ, amelybe belenőtt, lassan nincs többé, és lehet, hogy nem kell sok hozzá, hogy már csak ezeken a fotókon létezzen. Hitel nincs, de jövő is alig.
