Mundruczó Kornél: Sose veszítsd el a csüggedésedet
Bíró Yvette hetvenéves volt, amikor Mundruczó Kornél megismerte, ő akkor huszonöt. Első filmjével, a Nincsen nekem vágyam semmivel megnyerte a Magyar Filmszemlét, és abban a sajátos, fiatalon könnyen véglegesnek hitt boldogságban élt, amelyet az első siker ad. Yvette azonban másként látta a filmet: azt mondta, van benne egy jó jelenet, egyébként is három különböző film van egymás mellé rakva. Egyetlen mondattal megkérdőjelezte azt, amit mindenki más ünnepelt, és pontosan megnevezett valamit, aminek a létezését a rendező maga is érezte, de megfogalmazni nem tudta.
A rendező szerint a legfontosabb találkozások nem azok, amelyekben az ember önmagát visszaigazolva látja, hanem amelyekben egy idegen tekintet révén saját gondolkodásának addig ismeretlen korlátaival szembesül. Yvette nem azt mondta meg, hogy mit kellene gondolni a filmről, hanem egy nézőpontot teremtett. Ekkor kezdődött egy évtizedeken át tartó szellemi kapcsolat, amelynek természetét Mundruczó ma is nehezen tudja meghatározni. Negyvenöt év választotta el őket, két különböző történelmi tapasztalat és két különböző életkor, mégis egy olyan közös gondolkodás lehetősége nyílt meg, amelyben az életkornak szinte semmilyen jelentősége nem volt.
Az Afta, a Szép napok, a Johanna, a Delta, a Szelíd teremtés, majd bizonyos értelemben még a Fehér isten is ennek a közös gondolkodásnak a különböző állomásai voltak. Mundruczó szerint ezeknek az együttműködéseknek a legfontosabb eredménye nem feltétlenül az elkészült mű volt, sokkal inkább az a változás, amely a munkák során benne végbement.
Bíró Yvette a Lukács György nevéhez kötődő marxista filozófiai hagyományból érkezett, és soha nem elégedett meg egy esemény közvetlen magyarázatával, mindig az összefüggést kereste, amelyben az esemény valódi jelentése megmutatkozhatott. Baloldali gondolkodó maradt, de egyre kevésbé hitt a baloldal saját magáról alkotott ártatlan képében. A konzervatív gondolkodást nem mosta össze a nacionalizmussal, a jobboldali autoriter gondolkodás természetes ellenfele volt, de nem fogadta el, hogy a jobboldallal szembeni erkölcsi állásfoglalás önmagában felmentést adhatna a baloldal történelmi tévedéseinek vizsgálata alól.
A filmről való gondolkodásában meghatározó szerepet játszott, hogy a történetet nem az események egymásutánjaként értelmezte, hanem egy addig láthatatlan összefüggés felismeréseként. Gyakran mondta egy-egy ötletre: „Ez nem történet.” Máskor, sokkal ritkábban: „Igen, ez egy történet.” A naturalizmussal szemben is bizalmatlan volt, mert az könnyen azt az illúziót kelti, hogy a világ megmutatása azonos a világ megértésével. „Nem csinálunk szocreált” – mondta gyakran, és amikor egy film pusztán közölni akart valamit a világról, ahelyett hogy felfedezett volna benne valamit, azt mondta: „Ez zsurnalizmus.”
Yvette egyik legkeserűbb megfigyelése szerint a siker gyakran nem a felfedezőé, hanem az epigoné. Aki először lép ismeretlen területre, szükségszerűen bizonytalan és tökéletlen, az epigon viszont már egy létező nyelvet használ, és magabiztosabban képes előállítani azt, amit az eredeti alkotó még csak keresett. A művészetet mindig ismeretlen földrajzi területként képzelte el, amelynek határai csak akkor tágulnak, ha valaki hajlandó elhagyni a már ismert útvonalakat.
Ehhez kapcsolódott egy gyakran ismételt mondata: „Csak lassan, lassan, mert nincs időnk.” Mundruczó szerint ebben az alkotás egyik legfontosabb törvénye rejlik: a megértés siettetése gyakran olyan tévutakra vezet, amelyekből később sokkal nehezebb visszatérni. Yvette arra tanította, hogy a bizonytalanságot nem kell azonnal megszüntetni, mert abban rejlik a lehetőség, hogy valami olyasmit találjunk meg, amit eredetileg nem kerestünk.
Búcsúzáskor gyakran mondta: „Sose veszítsd el a csüggedésedet.” Mundruczó sokáig nem értette, miért kellene ragaszkodni valamihez, amitől az ember rendszerint szabadulni akar. Később világossá vált számára, hogy ebben a mondatban Yvette egész művészi és erkölcsi gondolkodása összesűrűsödik. A csüggedés nem egyszerűen a remény hiánya, hanem annak felismerése is, hogy a világ nem olyan, amilyennek szeretnénk, hogy a munkánk nem feltétlenül vezet eredményre, és hogy a megszerzett tudás soha nem ment fel a további keresés kötelessége alól. Aki elveszíti a csüggedés képességét, az könnyen elveszíti a kételyét is.
Mundruczó szerint Bíró Yvette feltétel nélkül szeretett, és éppen ez tette lehetővé számára, hogy a legélesebben fogalmazza meg a kritikáját, mert a kapcsolatukat nem veszélyeztette az, ha valamiben nem értettek egyet. Halálával egy olyan tekintet tűnt el, amelyben a rendező szabadon láthatta önmagát. A kérdései azonban megmaradtak, és a „Sose veszítsd el a csüggedésedet” mondat ma már nem búcsú, hanem útravaló.
