Elnézést, ez egy film, vagy egy vibráló babaház?
Nicolas Winding Refn a Neondémon után tíz évvel rendezett ismét nagyjátékfilmet. A Neonpokol (Her Private Hell) egyik legfontosabb inspirációja a rendező 2023-as szívproblémájához köthető.
Refn egy Prada-reklám forgatásán érezte először, hogy valami nincs rendben vele. Miután hazatért Koppenhágába, az orvosa közölte vele, hogy elzáródás van a szívében, a tüdeje pedig megtelt vérrel, ezért egy héten belül nyitott szívműtétre van szüksége. A beavatkozás során Refn közel fél órán át a klinikai halál állapotában volt, az élmény pedig radikálisan megváltoztatta az életfelfogását.
Refn legnagyobb filmes sikere máig a Drive, amelyben Ryan Gosling egy kaszkadőrt és autószerelőt alakított, aki éjszakánként rablóknak dolgozik sofőrként. A filmért elnyerte Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat, és ekkorra már kiforrott a neon-noirként is emlegetett stílusa, amelyet az éjszakai Los Angeles rózsaszín és kék fényei határoztak meg. Ez a vizuális világ a Csak Isten bocsáthat meg című filmjében is visszatért.
A film főszereplője Elle (Sophie Thatcher), aki eltűnt apját keresi, miközben a városban egy Leather Man nevű titokzatos gyilkos ólálkodik. A férfi fiatal lányokra vadászik, bosszút állva azért, mert elvesztette a saját lányát. Ezzel párhuzamosan egy K közlegény nevű katona (Charles Melton) történetét is követjük, aki ugyancsak a lányát próbálja megtalálni.
A filmben a történetmesélés, a fantázia és a víziók teljesen összemosódnak. A Neonpokol sokkal inkább hasonlít egy lassan hömpölygő rémálomra, mint egy hagyományos, lineáris cselekménnyel rendelkező filmre.
A látványfetisizmus a szereplők külsején is nyomott hagyott: Refn aprólékosan megtervezte a karakterek jelmezeit és sminkjét is. Elle a film elején glamúros, fekete, csillogó sminkben jelenik meg, ez azonban fokozatosan elmosódik és szétesik, ahogy a karakter lelkiállapota is egyre instabilabbá válik.
Thatcher karaktere hasonló ámokfutást jár be: Elle képtelen feldolgozni, hogy apja, Johnny hamarosan feleségül veszi a nála jóval fiatalabb Dominique-ot (Havana Rose Liu). Havana Rose Liu alakítása meglehetősen esetlen, bár ebben az sem segít, hogy nézőként nehéz megfejteni Dominique valódi funkcióját.
A film tudatosan ellenáll az egyértelmű értelmezésnek, ezt azonban sokszor annyira vontatottan teszi, hogy az utolsó harmadban már inkább azon gondolkodhat a néző, milyen jól működne ugyanez a képi világ Sophie Thatcher valamelyik videóklipjében – a színésznő ugyanis zenészként és dalszerzőként is aktív.
A Neonpokol két órán át ringat egy hipnotikus álomvilágban, miközben azt a kérdést boncolgatja, milyen apaképre lenne szüksége egy huszonéves lánynak. A történet azonban újra és újra megbotlik. Rengeteg a lassú és felesleges jelenet, Leather Man félelmetes legendáját például többször is újramesélik a szereplők.
A Neonpokol alapötlete – egy apa és lánya közötti kapcsolat, a szeretet és figyelem hiánya, valamint az ebből fakadó sérülések – önmagában mély és személyes témát kínálna, a film azonban alig tud valamit hozzátenni ehhez. Refn látszólag minden korábbinál személyesebb filmet akart készíteni, közben azonban annyira elmerült saját vizuális világában, hogy éppen az veszett el belőle, ami miatt igazán személyessé válhatott volna.
A Neonpokol szeptember 24-től látható a magyar mozikban.
